5. fejezet

Halk neszre riadtam fel mély álmomból. Még nem kelt fel a Nap, így a szoba homályba borult. A kőfalból kihasított nagy lyukon keresztül, hajnali fuvallat szökött be, melytől egyből nyakig húztam a takarómat. A szemem még le akart csukódni, de az elmém már friss volt. Az újbóli álomba esés élén állva, a tegnapi események jelentek meg előttem. A férfi, kinek arca rejtve maradt. A hang, mely fülrepesztő sikoly volt. És Thranduil, aki a sötétségből tört elő. Nem tudtam találgatni, hogy abban a hatalmas erdőben, mégis hogyan talált meg. Vagy azért, mégis akadt pár elméletem. Fákon rejtőző tünde őrszemek, hűséges állatok. Mint a szarvasa, aki olyan mintha a lelki társa lenne. Egyben bizarr gondolat, és nyomasztó. Ő maga óriási hatalommal rendelkezik, és tekintélyes tünde. Van egy fia, még sem tűnik boldognak. Feleségét bár elvesztette, de én úgy hallottam, hogy csak kényszer házasság volt. A királyság érdemeit szolgálta. Holott, talán mélyen legbelül érzett valamit iránta, és a gyász felemésztette. Azonban nem sejtettem, hogy miért is jött utánam. Az apám felé mutatott hálája miatt? De Grayson, sosem mondott semmi kedveset a tündekirályról. Jól emlékszem, mikor éppen az akkori király kardját kovácsolta újra, szóba jött Bakacsinerdő. Ekkor megjegyezte, hogy ő oda soha nem megy, mert annak az erdőnek a királya, tisztességtelen féreg. Bennem ez maradt meg, ámbár kellemes csalódás ért. Nem tartom nagyra, de mégsem tűnik a szememben féregnek. A tisztességtelen jelző, majd talán később kiderül.
Időközben már a szememből is kiment az álom, így hamar felkeltem. Már napok óta, ugyanabban a ruhában voltam. Kezdett kellemetlen szaga lenni. És nekem is. Ha most éppen úton lennék Mordor felé, kicsit sem érdekelne. De egy szép szobában hajtom álomra a fejemet, ízletes ételt kapok és még harci képzést is. Kell, az a zuhany és az új ruha. Miután alaposan végig néztem mocskos kinézetemen, két ásítás közt felálltam és megráztam kócos hajamat. A sötétszőke hullámos fürtök ide-oda repültek, majd szabályosan a vállam alá omlottak. Az ágy mögötti falon, egy régi tükör lógott. Amint belenéztem, ijedtemben a szám elé kaptam a kezemet. Az arcomon legalább tizenöt apró vágás domborult ki, de volt egy nagy ami a bal fülemtől futott le a nyakamig. Látszott rajta, hogy nem rég szerezhetem. A közepén alvadt vér csík gyűlt össze, amit a halvány rózsaszínű hús keretezett. Koszos kezeimmel felé nyúltam, de amikor  megérintettem, felszisszentem a maró érzéstől.
- Áh, de csúnya vagy - motyogtam a sebet vizsgálva.
Miután elkönyveltem magamban a sérülésemet, a hajamat gondosan elrendeztem körülötte úgy, hogy még a sas szeműek se vegyék észre. A végeredményben büszkélkedve, a gyomrom hangos korgással jelezte vágyait. Étel szerzés reményében baktattam ki a folyosóra, majd tértem be a már jól ismert konyhába. Azt vártam, hogy még a királyság háromnegyede alszik, de úgy látszott, hogy a főződében már hajnalban megkezdték a munkálatokat. A szemem arra a kis vékony hangú tündére tévedt. Amint ő is kiszúrt, szúrós szemmel mért végig. A kezében lévő fakanalat gyorsabban és erőteljesebben körözte a fatálba. Két fejjel kisebb volt nálam, és hosszú fekete haját kontyba a feje tetejére tűzte. Vékony alkatú nő volt, mandula vágású szemei kislányosra festették a hófehér arcát. Íves orra pisze volt, ajkai pedig vékonyak.
- Hé, te! - kiáltott valaki a tömegből.
Beletelt némi időbe, mire megkerestem a szememmel a hang gazdáját. Egy kuktasapkás, fiatal tündefiú integetett felém. Értetlenül, magamra mutattam.
- Igen te! Gyere ide! - lóbálta tovább a kezét a levegőben.
Határozatlanul felé indultam, de eközben végig a kis feketét bámultam. Ha a nézésével ölni tudott volna, én már alulról szagolnám az ibolyákat.
- Ne is törődj a húgommal. Szereti ha nála van az irányítás, és nem tűri, ha valami nem úgy van, ahogyan ő akarja. Hanthel vagyok, te pedig tudtommal Reanna - szólt a fiú, mikor odaértem.
- Honnan tudod a nevemet? - kérdeztem.
- Ó, mindenki tudd rólad. Egyesek - nézett a húga felé - Úgy hívnak téged, hogy a király kis védence.
- Hogyan? - csattantam fel.
- Nagyon menő volt a tegnap esti dolog - folytatta, a kérdésemre nem figyelve.
- Milyen dolog?
- Hát amikor találkoztál egy Fúriával - izgalmában majdnem eldobta a kezében lévő nyújtófáját.
- Fúr..Mivel? - értetlenkedtem.
- A fekete ruhás férfival. Aki tudod, ilyen furcsa hangot add ki, ha megakarja süketíteni az áldozatát. Nagyon ritka, hogy férfi nemű egy fúria. Általában nők azok.
Szóval így hívták.
- Te is találkoztál már vele? 

- Sajnos nem, de az baromira klassz lenne - ujjongott, majd egy apró levegő vétellel folytatta - Tudod, én is a seregben lennék, de sajnos az apámnak jó kapcsolatai vannak a fejesekkel, így megakadályozta, hogy az ő kicsi fia harcoljon. Arveldir-el a konyhán kötöttünk ki. Bár ő mindig is imádott főzni. Ez a lételeme. 

- Hát, jobban eltudnám képzelni páncélban, mint most köténykében - nevettem - Miért hívtál ide Hanthel? 

- Ó, igen. Nem szabad bejönnöd ilyen koszos ruhával - mutatott a nyújtófával a ruházatomra.

A mozdulatsort hadonászva vitte végig, amitől majdnem kiszúrta a szememet.

- Hé, hé! Vigyázz a tésztanyújtóddal öcskös! 

- Ne haragudj, izgatott vagyok.

- Még mindig attól a Furmia szörny miatt?

- Fúria - javított ki, majd serényen a fejét rázta.

- Hát akkor?

Felelni készült, de hirtelen egy félig felkevert csokis pudingos tál vetődött az asztalra.

- Szent szar! - ugrottam el az asztaltól. 

Hanthel azonban a dobás irányába kapta a fejét, és meggy színű ajkait szégyenlős mosolyra húzta. 

- Mooringson állj hozzá, de hamar! - utasította egy ismételten fiatal fiú, három pulttal odébb.

- Máris! - kiáltott, majd a nyújtófáját egy kézi habfelvevőre cserélte le.

A fejét szorosan lehajtotta, mintha elakart volna rejteni valamit. De én még így is láttam.

- Hanthel Mooringson! - vicsorogtam idétlenül.

A fiú felkapta a fejét.

- Csak nem e tündefiú, miatt izgatott? - emeltem fel a szemöldökömet játékosan.

- Halkabban, csitt már! - sipákolt.

Humoros mozdulatain, akaratlanul is elnevettem magamat.

- De hát olyan bunkó! - vizsgáltam messziről az illetőt.
Hanthel hirtelen megállt a nagy kavarás közepette, és lassan rám emelte a tekintetét. Megint csak az a nézés tárult elém, amit a drága húga kitűnően tudd alkalmazni. Jobbnak láttam, hagyni a dolgot.
- Akarom mondani, nagyon kedves srácnak tűnik. Visszatérve a mocskos ruhámra, nem tudod, hogy hol tudnék magamnak szerezni tisztát?
Hanthel szeme, újra vidáman csillogott.
- Amíg tegnap távol voltál, az egyik fejes utasítására vittek be a szobádba tiszta ruhát. A szekrénybe tették - tájékoztatott.
- Ó, remek! De mégis honnan tudod?
- Arveldir vitte fel őket - nevetett.
- Remélem nem szakította ki az összeset - kapcsolódtam be én is a kuncogásba.
Ennek tudatában, sarkon fordultam és pár perc múlva már a szobám küszöbét léptem át. A hatalmas szekrény felé indultam, majd mikor kinyitottam, rögtön kivettem az egyik göncöt. Bordó színű volt, mint egy térdig érő ruha. Az alján 20 centiméteres bevágások voltak, melyek a csípőnél a mellény részel futottak össze. Volt hozzá egy sötétszürke nadrág is, és egy pár csizma. Alaposan szemügyre vettem a ruhát, végül pedig felpróbáltam. A tükör elé bicegtem, mert egy kicsit szoros volt. Nem nézett ki rosszul, de egyértelműen nem az én stílusom volt. Egy-két elvetemült gondolat után, beugrott valami. Gyorsan az ágyam mellett heverő tőrömhöz nyúltam, majd ismét a tükör elé mentem.
- Te innen most eltűnsz - kommentáltam a folyamatot, miközben a pengét a ruhámba vágtam.
A levágott darabot félredobtam, majd folyattattam:
- És te is - csonkítottam tovább a puha anyagot.
Nagyjából tíz perc múlva jelenthettem ki, hogy kész vagyok. A ruha ami most már csak tökéletes felső volt, kifogástalanul rám simult. Sehol sem volt bő, vagy éppen szűk. A szürke nadrágot magamra húztam, de a csizma nem kellett. Az én saját lábbelimet vettem fel. Az övemet a csípőmre kötöttem, ezt követően pedig levettem róla minden felesleges fegyvert. Csak a kardomat hagytam fent. A készülődést ismét a gyomrom zavarta meg. Felsóhajtva indultam újra ételszerzési körútra. Besiettem a konyhába, ahol Hanthel ismét a tésztát gyúrta.
- Helló Hanthel!
Zavartan nézett fel, nem volt még ismerős neki a hangom.
- Reanna! Mi a - mérte végig a ruhámat - Jól nézel ki!
- Köszönöm! Most már szabad ennem?
Megtörölte a lisztes kezét, majd a sürgő forgó tündék közt eltűnt. Egy darabig tudtam messziről követni, de elvesztettem. Éppen menni készültem volna, hogy elcsenjek valami finomat, mikor egy tányérral a kezében megjelent. Amint megláttam mi volt rajta, ragadozó módra léptem Hanthel mellé.
- Tessék! Az első sütések között készült. Én készítettem, szóval mondj róla véleményt - nyújtotta felém a cukormázas süteményeket.
- Imádlak - motyogtam miközben kikaptam a kezéből a kincset.
Kiválasztottam azt, amelyiken a legtöbb rózsaszín máz volt, majd lassan beleharaptam. A nyál összefutott a számban, ahogyan rágtam az omlós tésztát. Az élvezet kedvéért be is csuktam a szememet, és elismerő szavakat dörmögtem.
- Soha nem ettem ilyen finomat! - állapítottam meg, mikor lenyeltem a számban lévő falatott.
Hanthel, aki eddig a konyhapulton könyökölve figyelte a reakciómat, büszkén kihúzta magát és csettintett a nyelvével.
- Örülök, hogy ízlik - közölte, miközben lehajolt egy új tálért - De nehogy meg edd az összeset egy huzamra. Még a végén rosszul leszel! - bújt ki a stand mögül.
Késő volt. A tányéron lévő összes sütit magamba tömtem. Hanthel elkerekedett szemekkel meredt az üres tányéromra. Tömött, morzsás szájal egy mosolyt küldtem felé.
- Bocsi.
Hanthel nevetni kezdett, és kivette a kezemből a tányért.
- Most, hogy már jól laktam, kimegyek egy kicsit sétálni. Majd még találkozunk. Szia Hanthel! - indultam el az ajtó felé.
A fiú intett, utána pedig újból belemerült a munkájába. Amikor elhaladtam a szobám előtt, érdekes hangokra lettem figyelmes a kanyargós folyosó végéről. Megpróbáltam kihallgatni a beszédet.
- Fenséges Uram, nem tudjuk, hogy hogyan jöhetett be a Fúria. Talán, valahol gyenge a védelem.
- Bakacsinerdő határait szigorúan őrzik - mondta Thranduil - Itt nem a védelem volt a hibás.
Egyre közelebb mentem, de ügyeltem rá, hogy ne lássanak meg.
- A Fúria holtestét égessék el, és jöjjenek rá, hogy hogyan kerülhetett be az erdőmbe az a dög.
Már alig voltam a hangtól pár méterre, mikor léptek zöreje jött felém. Futni készültem, de ijedtemben nem hátra, hanem előre indultak el a lábaim. Hideg páncél csapódott a mellkasomnak, és a nagy lendülettől hátra vágottam. Reménykedtem benne, hogy nem Thranduil jött felém.
- Talán szokásod, hogy folyvást nekem jössz? - csendült fel a selymes hangja.
Basszus.
- Elnézését kérem, többet nem fordul elő - ugrottam talpra.
Thranduil észrevette az új ruházatomat, és felemelt szemöldökkel mért végig. A tudatól, hogy megnéz, halvány pír jelent meg az arcomon, de ez a homályos folyosón szerencsére nem látszódott.
- Mi ez rajtad? - kérdezte, miután alaposan tanulmányozta a göncömet.
- Amit kaptam túl szűk volt. És nem is állt jól. Nem mintha ez jobban állna, csak... - javítottam ki magamat.
A tündekirály tekintette az enyémbe fúródott.
- Érdekes. De ha már ilyen friss vagy, az energiádat másra is felhasználhatnád - mondta, hangjában némi csipkelődéssel.
- A harci technikám fejlesztésére? - csillant fel a szememben az izgalom.
Végre valamit kezdhetek magammal.
- Igen arra. Elsőnek a karddal való technikákat sajátítod el. Utána megtanítunk íjászkodni, ha még nem tudsz.
- És maga fog tanítani? - kockáztattam meg a kérdést, de sejtettem a reakciót.
Thranduil kérdőn rám nézett. Igen, ahogyan gondoltam.
- Nekem fontosabb dolgaim is vannak mind rád figyelni. Kijelöltem hozzád egy tündét az őrség tagjai közül - mondta.
Bánatos emóció támadt fel bennem, de nem tudtam, hogy miért. Gyorsan elzavartam a rossz érzést.
- Menj végig a folyosón, ott balra azután pedig egyenesen. Ott fog rád várni az egyik őr.
- Rendben - morogtam - Amúgy ami a tegnap történt felettébb kíváncsivá tesz, hogy hogyan tudott megtalálni az erdőben? És mégis miért jött utánam? Ki volt az a fúria, és miért akart megölni? - zúdítottam rá a kérdés áradatomat.
- Nincsen jogod nekem kérdéseket feltenni. Én a helyedben mélyen elbújnék egy sötét sarokba, vagy rögtön Mordorba indulnék. Az érdektelen kicsatangolásod miatt, az a lény végzett kettő tündével.
- Parancsol? Elvesztettem egy számomra fontos tárgyat, így visszamentem érte. Akkor jött oda az a fúria. Mégis miért lenne az én hibám?
- Valahogy gondoltam, hogy nem tudod a fúriák jelentőségét. Miért is tudnád, hisz csak egy ember vagy. Azok a gonosz által megteremtett lények, mindig kapnak egy célpontot. Árnyék formájában közlekednek, és észrevétlenül támadnak. Nyilvánvaló volt, hogy téged keresett. Ha viszont nem volnál oly buzgó, és itt maradtál volna, nem talál meg és áldozatok nélkül tovább megy. Ha vártál volna reggelig, akkor most az a két emberem élne - mondta olyan hangsúllyal, mintha az egész királysága miattam pusztult volna ki.
Lefagytam, pár pillanatig némán,elképedve bámultam rá, majd felrobbant bennem harag.
- Mégis honnan a francból tudtam volna, hogy léteznek ilyen bestiák? És ha ez ilyen nagy vesztességgel járt, miért jött utánam? Ennyire hálás az apámnak, hogy megmentette a karját egy kis karcolástól? Mindenki tudja, hogy egy tünde nem hal bele egy vágásba. Még a mérgezett nyílvessző sem végez veletek! - szinte már ordítottam az utolsó mondatot.
Thranduil nem válaszolt, és pár másodperc múlva már el is tűnt előlem. Egy szó jutott eszembe: féreg.  Fújtatva végig hallattam a kijelölt úton, majd nagy erővel benyitottam az ajtón. A helyiség szokatlanul világos volt és hatalmas. A terem kétoldalt elhelyezkedő falain, különböző fegyverek és eszközök álltak rendelkezésre. A kőtalajban látszódott a kard pengéjének nyoma, és néhol mintha vér foltokat is láttam volna. A nekem srégen lévő fal nyitott volt. A túloldalt a zöld fű csillogott. E kettőt díszes fa oszlopok határolták el. Az oszlopos fallal szembeni pedig erkélyes. Egy folyosó volt mögötte, ahonnan be lehetett jönni és ellenőrizni a tréninget. Az egyik fegyveres polcnál állt egy tünde. Annyi páncél volt rajta, hogy nem tudtam megállapítani a nemét. Ráadásul még háttal is volt. Könnyed mozdulattal lekapott egy kardot a sok közül, majd nagy meglepetésemre felém hajította. Reflexszerűen a levegőben repülő kard után nyúltam, és finom mozdulattal megforgattam. Egyszerűen nézett ki, pengéje viszont hajlított volt.
- Van sajátom - közöltem a tündével, aki ekkor már megfordult.
- Tudom. Kíváncsi voltam a reflexeidre - indult el felém.
Ekkor tűnt fel, hogy a páncél egy férfit rejt. Fekete szemeit, még sötétebb szempillái keretezték. A tekintette nyugodt volt. Szemöldöke vastag volt, de rövid. Orra horgas, a szája pedig keskeny. Fekete hosszú haja pedig démoni hatást adott neki. Az ő hangja is selymes volt, de nem olyan mint a Tündekirályé. Amint közelebb lépett, azonnal a saját kardjával támadott felém. A tünde fegyverrel kivédtem, de gyorsan lecseréltem az enyémre. Most én kezdeményeztem a támadó lépést, de pillanatok alatt elhárította.
- Ez szép volt, csak egy kicsit lassú - közölte kedvesen.
Elejtettem egy "értettem" mosolyt, majd újból felé vágtam, de amikor láttam, hogy emeli a kardját, megpördültem és a másik irányba hasítottam a fegyveremmel. A penge élesen csiszolta a páncélja oldalát.
- Spirál forgás? Remek lépés. De még mielőtt folytatnánk, fel kell venned a páncélodat - szólt és azonnal az egyik polchoz lépett.
Előkerült az egyik ládából egy ezüst színű páncéling, váll- és karvért, továbbá a lábamra is akadt a védőruha többi részéből. Ezek után újból neki álltunk a technikákhoz, de nagyjából másfél óra múlva tudatosult bennem, hogy nem is vagyok olyan rossz. A tanárom is erősítette az önbizalmamat, akit nem mellesleg Rodwen-nek hívnak. Kezdtem elfeledkezni a tündekirállyal folytatott felkavaró beszélgetésről. A haragom és elszállt. Szinte már-már jó kedvem is lehetett volna, ha az a valaki nem rontja el. Éppen azt a technikát vettük át Rodwen-nel, amikor a kard halálos ütést tud mérni, egy jól irányzott célzással az ellenfél torkára. Ekkor az erkélyes részre, Thranduil, Legolas és egy tünde nő vonult be. Legolas nem igen figyelt rám, csak a tünde nő kezében lévő íjat babrálta. Próbáltam nem venni tudomást a számomra illetéktelen bámészkodókról, de mindvégig éreztem magamon Thranduil hűvös tekintetét. Mintha Rodwen is egy kicsit feszült lett volna, de ugyan olyan segítőkész maradt.
- Rendben, mit teszel ha az ellenfél nyaka láthatóvá válik? - kérdezte az oktatóm.
Piszkosul zavart Thranduil jelenléte, a kérdést is alig hallottam meg. Zavartan nyeltem egyet.
- Haladéktalanul átszúrom vagy pedig elvágom - válaszoltam.
- Úgy van. Tegyünk egy kísérletet. Támadj! - utasított.
A kardommal a nyakához közelítettem, de még a mellvértjéhez sem ért a pengém hegye, mikor kiütötte a kezemből a kardot. Frusztrálva felsóhajtottam.
- Koncentrálj!
Felkaptam a kardomat, és ismét támadni készültem mikor Thranduil megzavart.

- Ha az érzelmeid vezérelnek, soha nem lesz tökéletes - mondta nyugodt hangon.
- Senki sem kérdezett - mormoltam olyan halkan, hogy más ne hallja meg.
A tenyeremben megforgattam a kardot, és már csak azért is, minden negatív érzelmemet összeszedve támadtam. Rodwen ismét elhárította.
- Legolas! Kiállnál párbajozni Reannával? Lehet, hogy csak egy kis adrenalin kell neki - intett a tanárom.
- Azt hiszem én inkább maradok magánál, Rodwen - ellenkeztem.
Mintha meg sem hallották volna a véleményemet, Legolas már előttem is termett.
- Nem akarom - jelentettem ki újból.
Nem törődtek velem, Thranduil fia támadt. Villámgyorsan, precízen mozgott. Esélyem sem volt követni. A lábszárvértem megingott Legolas kardja miatt. Pillanatok alatt a földön voltam. Ezt a kört ő nyerte. Mélyen bennem megindult a versenyszellem, és felálltam. Ádáz tekintettel rontottam felé, a kardomat könnyedén pergetve az izzadt levegőben. Ő éppen felém vágott, de térde ereszkedtem és úgy csináltam meg a már jól ismert spirál forgást. A kardom gerincét a mellkasához vágtam.
- Nem rossz - szólt.
- Ennyi elég volt mára - álltam fel, és a kardomat a hüvelybe helyeztem.
Lekaptam magamról a páncélt, és kisiettem az ajtón. Megkönnyebbülve vettem egy mély lélegzetet, örültem, hogy végre elhagytam a termet. Legfőképp Thranduil miatt.
Sétálni volt kedvem, de nem mertem kimenni az erdőbe, mert ismét én lettem volna a hibás. Így maradtam a kőfalakon belül. Az egyik folyosón megláttam egy ismerős alakot. Elmosolyodtam mikor láttam, hogy Hanthel az.
- Fuss! - kiáltotta.
Nem értettem. A tünde fiú alakja közeledett, és szélsebesen rohant.
- Mit csinálsz? - nevettem.
- Rohanj! Kiszabadult! - ért oda hozzám.
Még mindig halvány gőzöm sem volt, hogy miről beszél.
- Miért? Kicsoda? - kérdeztem.
Hanthel lihegve kapkodta a levegőt.
- Véletlen volt, csak meg akartam közelebbről nézni. De aztán kitört a tömlöcéből, és mindenkit meg akar ölni!
Kezdtem aggódni.
- Hanthel, mi szabadult ki?
- Hát ez! - mutatott egy fekete árnyékra a folyosó végén, ami pillanatok múlva láthatóvá vált.
- Te jó ég! - nyílt el a szám.
Nálunk egy vagy fél fejjel alacsonyabb, szörnyen ronda lény galoppolt felénk négy lábon. Éles fogai megcsillantak a fényben, pupilla nélküli szeme pedig ragyogott. Mancsszerű kezén hosszú karmok voltak. A bőre pikkelyesnek tűnt, és még ráadásul farka is volt. Ijedtemben hangosan felsikoltottam.
- Mi a fene ez? - kezdtem futni Hanthel után.
- Ez egy Kanima. A karmaiban idegbénító méreg van, szóval ügyelj rá, hogy nem mélyessze beléd.
A vékony tünde fiú, igen gyors volt. Eközben a Kanima már majdnem utolért minket, mikor észrevettem, hogy van kardom. Tétovázva lelassítottam, kihúztam a hüvelyből és magam elé emeltem.
- Reanna! Megőrültél?! - ordított messziről Hanthel.
- Rohanj, és szólj minél több őrnek! Addig megpróbálom feltartóztatni - kiáltottam vissza.
A fiú bizonytalanul állt néhány másodpercig, majd futni kezdett miközben az őrség nevét kiáltozta. Én a lény felé fordultam és vártam, hogy utolérjen. Ami túl hamar bekövetkezett. A bátorságom alább hagyott, és amikor a Kanima a farkával felém csapott, kiverte a kezemből a fegyvert.
- Oké, nyugi - suttogtam magamnak.
A bestia felém közeledett, ami miatt a falhoz szegültem. A pofája közelebbről még rondább volt. Felemelte az egyik lábát és felém döfött. Kifordultam a karmai elől, de ettől dühösebb lett. Megint az irányomba szúrt, de ekkor már láttam, hogy ez bizony célt talál. Éles karma átszakította bordó felsőmet, és felhasította a hasfalamat. A vér rohamos gyorsasággal kezdett szivárogni belőle. Még nem éreztem semmilyen zsibbadást. A kanima most fogaival jött felém. A szívem a torkomban dobogott. Összeszorítottam a szememet, és vártam a hegyes fogakat a nyakamnál...De az nem jött...A becsukott szememen keresztül érzékeltem, hogy egy árnyék jelenik meg előttem. Talán ez volt a halál sötétsége, és azért nem éreztem a fájdalmat, mert a karmok lebénították azokat az idegeimet. Megkockáztattam, hogy kinyitom a szememet, de a Kanima látványát egy acélszürke tünde páncél fedte el. Rögtön tudtam, hogy Thranduil állt be elém. Nagyon világos haját az arcomon éreztem. Mivel nekem háttal volt, nem láthattam az arcát. De ja vu érzés fogott el. Vér fröccsenése, halál morgása árasztotta be a folyosót. Az ezt követő néma csendbe, mindössze Thranduil mély lélegzetvételeit lehetett hallani és azt, ahogyan a helyére teszi a kardját. Lassan kilépett előlem, én pedig immár nyaktól lefelé bénult testtel rogytam a véres földre.
A hasamon tátongó sebet nem is éreztem. A tündekirály óvatosan felemelt a kőről és elindult velem abba az irányba ahová Hanthel futott.
- Mit érzel? - kérdezte.
- Semmi rosszat.
- A bénulás hamar elmúlik, de utána érezni fogod a fájdalmat - mondta.
Nem érdekelt a szenvedés.
- Nem az én hibám volt - jelentettem ki.
Thranduil jelentőség teljesen rám nézett.
- Tudom.