4 .Fejezet

Láttam már sok szokatlan dolgot az életemben, de azt, hogy Thranduil őszintén is tud nevetni... magam sem képzeltem volna. Volt valami kellemes a hangjában. Amit az ember napokig szívesen elhallgatott volna. 

- Hogy döntöttél? - kérdezte abba hagyva a nevetést. 

Még az előző kérdésére sem tudtam választ adni, máris jött a következő. 

- Nos, ugyan az időm korlátozott, mégis úgy vélem, ha itt maradnék egy kicsit, akkor több esélyem lenne a hazaútra.

A tündekirály biccentett.

- Jól döntöttél. Grayson is ezt akarná. De elmondod végre, hogy mi célból mész a gonosz földjére?

- Sajnálom Királyom, de szigorú titoktartás ígértem.

- Kinek? 

- Maegorodiel Úrnőnek, a - válaszoltam, de közbevágott.

- A három szent egyikének - vágta rá.

- Honnan tudja? 

- Sajnos voltam már olyan balszerencsés, hogy találkoznom kellett azzal a boszorkánnyal.

- Maegorodiel Úrnő nem boszorkány. Ő a Három szent közül a legerősebb mágus. És nagyon jó lelkű nő - ellenkeztem az ostoba érve miatt.

- Úgy látszik mindkettőnk máshogy emlékszik rá. Kíváncsi lettem, hogy miféle kapcsolatban állsz vele - nézett jelentőség teljesen rám, hátha mégis kibököm - Mivel nem mondod el, kiderítem saját magam - szólt egy utolsót, majd elviharzott.

Most én is nevettem. Úgy sem fog rájönni.
A napom további részét azzal töltöttem, hogy végigjártam a barlang palotát. Persze nem mindenhová mehettem be, de kívülről minden egyes sarkot megcsodáltam. Az étel lopást is törlesztettem azzal, hogy feltakarítottam az egész konyhát. Mikor már alkonyodni kezdett, éppen oda tartottam ahol letudnék fürödni, de amint ránéztem a kezemre megtorpantam. A gyűrű. Hiányzott az ujjamról az ékszerem, amit anyámtól kaptam. Semmilyen emlékem nem volt róla, még egy képem sem. Ugyan édesapám ha tehette, sokat mesélt róla. Gyönyörű aranyszőke haja volt, arca pedig mindig mosolygott. A szemei smaragdként csillogtak a fekete éjszakákban, bőre tapintása pedig olyan puha volt mint a selyemé. De a meseszép külső, egy harcos léleknek adott otthont. Az anyám Rohan seregében szolgált, annak ellenére, hogy az apám megtiltotta neki. Túlságosan is félt, hogy elveszíti. Ő maga nem állhatott be katonának, mert maradandó sérülése volt. Mikor az ő apja életét vesztette a Vepánia miatt, úgy védte az ékkövet, hogy az ellenség levágta a lábát. Időben kitudott fordulni a kard alól, így csak a lábszárát veszítette el. A mi családunk sorsa, meghalni az ékkőért. És az a gyűrű -  mely az egyetlen egy emlékem anyámtól - elveszett. Kétségbeesés tüze lobbant fel bennem, és a vendégszobám felé rohantam. Átkutattam minden egyes zegzugot, de nem találtam rá. Mielőtt feladtam volna a keresést, a medálomhoz nyúltam. Mivel mi az életünket ajándékozzuk a kőnek, az is add valamit nekünk.

- I enamandla kakhulu gem uyise showe rink isithombe indawo, ngikhombise lapho ukhona! - szavaltam őrző nyelven.

Ekkor a Vepánia darabka akvamarin kéken világítani kezdett, előttem pedig a szoba lassan eltűnt. Gomolygó füst vette át a helyét, mely lassan átalakult egy sötét erdővé. Az eső zuhogott, és kimosott a földből egy ezüst színű valamit. Közelebb mentem, és kiszedtem a sárból. A hatalmas megkönnyebbülés miatt felsóhajtottam. 

- Hát meg vagy! - tisztítottam meg a gyűrűmet.

Az ujjamra akartam húzni, mikor egy pillanat alatt köddé vált és vele együtt a táj is. Ismét a félhomályos szobában voltam. Felébredve a hamis emlékből, azonnal magamhoz vettem a kardomat majd útnak eredtem. A gyűrű annál a fánál volt, ahol legelőször találkoztam Thranduilal. Szerencsémre remek memóriával áldott meg az ég, így megmaradt bennem az útvonal. Miután kiértem a kapukhoz, éppen akkor jött be három tünde lóháton. Amint az első leszállt az állatról, oda rohantam és kitéptem a kezéből a kantárt.
- Kölcsön kérem! - szóltam hátra, mikor már a kőhídon voltam.
Az éj fekete ló sebesen vágtatott, utasítás nélkül ugrott át minden akadályt. Egy kicsit meggondolatlan voltam, mikor rögtön útnak indultam. Talán így vissza gondolva, várhattam volna reggelig. De már nem akartam vissza fordulni, a gyűrűre vágytam. Az eső még esett, de nem szakadt. A hajam a nedvesség hatására, göndör fürtökké változott át néhány perc alatt. Az arcomon a fagyos szél hatása miatt, nagy piros foltok jelentek meg. A kezemre elfelejtettem felhúzni a vékony kesztyűmet, ezért most alig éreztem őket. A kantárt viszont erősen szorítottam. Messze voltam már a barlangpalotától, semmilyen fényt nem lehetett látni. A sötétség vett körül. Mikor megpillantottam az üreges fát, izgatottan rántottam vissza a lovat. Azonnal leugrottam róla, és ahhoz az avar kupachoz rohantam amit a hamis emlékképemben láttam. A fagyos ujjaimmal szétsepertem a vizes leveleket, majd a földet kezdtem kapargatni. Egyre szaporában vettem a levegőt. Mikor azonban megakadtam valami szilárd tárgyban, megkönnyebbülten felnevettem. Tovább kapartam, és végre előbukkant a gyűrűm többi része is.  Még a sötétben is gyönyörűen kirajzolódott benne a csiszolt kristály.
Sáros volt, de nem bántam, hogy a ruhámba töröltem. Miután megtisztítottam, szaporán az ujjamra húztam. Újra egésznek éreztem magamat. A fekete ló nyerített, amire felkaptam a fejemet. Amint odanéztem, egy fekete ruhás alakot láttam elsuhanni előtte.  Ijedtemben azonnal talpra álltam. A jobb oldalamnál ismét egy árnyék futott el. Mire odafurdaltam, már hűlt helye volt.
- Mutasd magad! - kiáltottam a sötétségbe.
A hangom visszhangzott. A ló még hangosabban nyerített. Az előttem lévő cserje levelei mozogni kezdtek, majd halk morgás hallatszott. Ezek mellé hamar két sárgás szempár társult. Biztos voltam benne, hogy az orkok egyik házi kedvence.
- Lépj elő! - ordítottam rá, kardomat kihúzva a hüvelyből.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Kilépett, bennem pedig megfagyott a vér. Mielőtt tanulmányozni tudtam volna a férfit, köddé vált. Nagyjából sikerült elkapnom a kinézetét. Magas volt, testtartása kimért. Nem úgy lépdelt mint Thranduil...veszélyesebben. Arcát nem igen láttam, de hollófekete vállig érő, hullámos haja volt. Földig érő sötét kabátot viselt, kezében pedig egy bot pihent. A kavargó köd szorosan mögöttem jelent meg újra. Amilyen gyorsan csak tudtam kitértem előle, kardommal pedig felé vágtam. Mintha tudta volna, hogy mit fogok csinálni. Botjával kivédte az ütést, a kardomat pedig a ló közelébe hajította. A tőrjeimhez nyúltam, de amikor az ujjaim csak az övemet tapintották meg, bevillant. A szobában hagytam. A férfi lassan felém kezdett sétálni. Egy méter volt köztünk, amikor megállt. Sárga szemeit az enyémbe fúrta. Mintha keresett volna valamit a tekintetemben. Félrenéztem, majd a lóra. Nem volt messze, alig tíz méterre. Újra az illetőre néztem, aki mintha közelebb lépett volna. Nagyot nyeltem, és

a táltos felé rohantam. A sárga szemű láthatóan meglepődött, valahogy nem számított arra, hogy elfutok. Pedig érthető volt, hogy menekülni fogok. Mikor elértem a lovat, felkaptam az előtte heverő kardot, majd a hátára ugrottam.
- Indulj! - parancsoltam rá, mire szélsebesen vágtatni kezdett.
Mielőtt eltűnt volna a szemem elől, hátrafordultam megnézni, hogy utánunk jön-e a férfi. Szólásra nyitotta a száját, de beszéd helyett valami sokkal rosszabb árasztotta be az erdőt. Nem tudtam, hogy milyen hang volt az. Hasonlított a sikolyra, de ez folyamatos volt és fülsüketítő. A fejemhez kaptam a kezemet, és a koponyámba szétterülő fájdalomtól felsikoltottam. Az alattam eddig vágtató ló nyerítve két lábra állt, ami olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm a kantárba kapaszkodni. Tompa puffanással estem a földre, az állat pedig elrohant. Fölöttem szinte menekülve repültek el a madarak. A kínzóhang egyre hangosabb volt, ami csak is egyet jelentett. Közeledett. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Azt sem tudtam, hogy ki ez az alak és miért üldöz. Az adrenalintól túl fűtve, felugrottam a földről és futni kezdtem a palota felé. Ugyan még messzi volt, mégis mikor Thranduilra gondoltam, apró remény lobbant fel bennem. Fogalmam sem volt, hogy miért. Úgy kapkodtam a lábaimat, hogy néhányszor fel is buktam egy-egy kiálló gyökérben vagy buckában. Az amúgy is sebes arcomat a faágak újra felhasították. A tüdőm kezdte feladni az eszement rohanást. Hangosan kapkodtam levegő után, de úgy éreztem, hogy egyre kevesebb oxigént kap a szervezetem. Megakartam állni, legalább egy másodpercig pihenni. Hátrafordultam, hogy megnézem látom-e, de a sötétségen kívül semmi nem volt ott. Csak az a sikolyszerű hang. Újra futni készültem, amikor nagyjából húsz méterre tőlem, lovak dobogására lettem figyelmes. Azt, hogy ellenség-e vagy sem, nem tudtam eldönteni. Két oldalról jött a baj, tehetetlen voltam. Csak álltam, hol ide és hol oda kapva a fejemet. Az előttem lévő feketeségből egy szarvas agancsa tűnt ki. Soha életemben nem könnyebbültem meg ennyire. Még a gyűrűm megtalálásánál sem. Pillanatok múlva megpillantottam ahogyan a fényes páncélt viselő Thranduil előtör a sötétségből. Mikor mellém ért rám kapta a tekintettét, de azonnal tovább sietett. Mögötte négy tünde lovagolt, akik közül egy kivált a sorból és megállt előttem. Maga mögé biccentett, jelezve, hogy szálljak fel. Engedelmesen követtem az utasítását, és mikor elhelyezkedtem sarkon fordulva a palota felé vágtatott. Végre kezdtem megnyugodni, de egy részem - mélyen legbelül - maradni akart. Jó magam sem tudtam, hogy mi okból.
A tündével hamar a már jól ismert kőhídhoz értünk. Mikor beértünk a kapun és leszálltam a lóról, az erdő felé tekintettem. Nem szóltam semmit, a vendég szobámba eredtem. Amint beértem, azonnal ledobtam magamat az ágyra. Hulla fáradt voltam. Az álom rögtön megtalált, de még mielőtt elaludtam volna, Thranduil tekintette jelent meg a szemem előtt.. Az a nézése, amikor elvágtatott mellettem.