1.fejezet

Száz billiónál is több csillag ragyogott az égen. Átható fényükkel beárasztották Középföldét, a sűrű erdőkbe pedig behatoltak. A hold - mely teljes alakjában volt - gyémántul tündökölt. Hűvös szellő futott végig a mezőkön, tisztásokon. A faágak levelei halk suttogásba kezdtek akárhányszor elsuhant mellettük. Az állatok összebújva barangoltak álmaikban. Egy élő ember sem volt a Holt-tisztáson kivéve Reanna. Lapockáig érő hajába bele-bele kapott a szél, halvány arcát pedig pirosra színezte ki. Maga köré farkas bundából készült köpenyt tekert, lábaira pedig vékony talpú csizmát húzott. Két karján kígyóbőrrel borított alkarvédőt viselt, medencéje felett pedig a hüvely hintázott minden lépésénél. Az utóbbiból acélszürke kard markolata tűnt ki, amelybe ismeretlen rúnákat véstek. Csípője másik oldalán pedig négy kisebb tőr pihent. Ezeknek markolata, és hüvelye meseszép volt. Bronzba öntött, hibátlanul kidolgozott mintákat vájtak bele.

A tőr pengéje indigókéken ragyogott, ha a közelben a gonosz által megteremtett lény somfordált. Erejüket a tiszta holdfényből nyerték, de csak pár hétig tartott a hatásuk. Onnantól már csak egyszerű tőrnek számítottak. Reanna szemeiben lángolt az elszántság, a düh és a bűntudat. Három hét telt azóta, hogy útjára indult. Étele időközben elfogyott, de egyetlen egy napra sem állt meg, csak aludni. A Holt-tisztáson át, a Bakacsinerdő határáig lehetett eljutni. Azon át pedig a Magányos Hegy közelébe, ahonnan már közel volt Mordor.
    Órák teltek el, mikor Reanna boldogan megpillantotta az égig nyúló fákat, ami azt jelezte, hogy megérkezett Bakacsinerdőhöz. Hallott az Óriáspókokról, ezért az éjszakára az egyik fa törzséhez leült és megpróbált pihenni. 

Alig telt el pár perc, máris mély álomba esett. 

A Hold már nem volt az égbolton, helyét a ragyogó nap vette át. Nem járt még teljesen fent, éppen hogy a fele bukkant ki a horizonton. Reanna pislogni kezdett, majd a kissé karikás szemeit kezdte dörzsölni. Elővette a maradék vizét, majd ismét útnak eredt. A fák hatalmas bükkök voltak. Lombkoronájukon csak halványan szűrődött be a kora reggeli napfény. A talajból, kiálló gyökerek nehezítették meg az átkelést, de Reanna ügyesen szlalomozott el közöttük. Mikor már egy kicsit beljebb volt, bizsergető érzést tapasztalt a csípőjénél. Lenézett, majd meglátta a négy tőrt ahogyan indigókéken izzik. Kirántotta a hüvelyből a kardját, majd védekező pozícióba maga elé emelte. Halkan sétált, és figyelt minden mozgást, hangot. A tőr meg mindig világított, de az ellenség nem volt szemelőt. Reanna kissé engedett feszült testtartásán, és a kardját is lejjebb emelte. Ezután hirtelen tompa fájdalmat érzett a feje és válla körül. A következő pillanatban pedig már a földön találta magát, egy hatalmas súllyal magán. Hátra pillantott (már ahogy tudott) és akkor meglátta azt a három orkot. Reanna a tőrökhöz nyúlt, majd az egyiket megragadva a rajta nehezedő ork hasfalába szúrta. Az, a fájdalomtól felmordulva felpattant, és egy közeli fa törzséhez húzódott. A másik kettő támadni készült. A nő aki vérző homlokkal kereste a taktikai helyzeteket, ismét a kardját vette kézbe. Balról támadt, neki futott egy fának, majd elrugaszkodva az ork nyakába ugrott. A kardot átszúrta a koponyáján, majd az összerogyó testről lebukfencezett, egyenesen a másik lába elé. Ott két tőrrel egyszerre vágta el az undorító arcú combját. Kettő halott volt, és egy még valamennyire élt.

- Ki küldött titeket? - emelte fel véres kardját a haldokló ork nyakához.

- Nem kötelez semmi, hogy választ adjak egy nyomorultnak - válaszolt morogva, szájából apró vércseppeket köpködve.

- Azt kérdeztem, hogy ki küldött titeket? - kérdezte újból idegesen.

- Hiába minden, akkor is befog következni. A Sötét Úr megmondta!
- Bekövetkezni mi?
Az ork recsegő, érdes hangon kezdett el röhögni.
- A halál, halandó! - nyögte ki, mielőtt Reanna átszúrta a torkát

- Ostoba szörnyetegek - sóhajtott, majd miután összegyűjtötte a fegyvereit újból útnak indult. 

Az erdő 400 km hosszú volt, de Reanna eddig alig tett meg pár kilométert. Ismét kezdett sötétedni, de nem állt meg, mert tudta, hogy a pókok egy pillanat alatt megtudjak ölni ha elalszik. 

"Reanna szemszöge"

Nem is tudtam, hogy mióta sétálok. Egy örökkévalóságnak tűnt. Álmos voltam és éhes. A lábaim égtek, a fejem lüktetett. Azt a három orkot, akikkel pár órával ezelőtt végeztem, valaki vagy valami Bakacsinerdőbe csalta. Felfegyverzettek voltak, de nem erősek és tapasztaltak. Ha jól hallottam a Sötét Úrt emlegette. Elterjedtebb nevén: Szauron. Az orkok azokat szolgálják, akik lelkében a démon lakozik. Azt hallottam az apámtól, hogy az Óriáspókok nem szolgálnak senkit. Azok a szörnyetegek, csupán saját maguk szórakoztatására gyilkolnak. Még anno, mikor Szauron bekebelezte Bakacsinerdő egy részét, akkor telepedtek le a pókok. Az erdőtündék közt sokan elmenekültek amíg még lehetett, de a király és serege maradt. Kiűzték őt és férgeit a határokon túlra. De a pókok már lepetéztek apró árkokba, fák tövébe. Az új csemeték pedig ezt tartották otthonuknak, és hiába irtják őket a tündék, folyamatosan szaporodnak.
Elmélkedésemből egy halk nesz zökkentett ki. A zaj irányába kaptam a fejemet, és akkor megpillantottam. Egy hófehér szarvas lépdelt a szürkeségben. A homályból úgy tűnt ki, mint fekete hollósereg közül a fehér. Fiatal volt, szarva kisebb volt mint egy kifejlett példánynak. Szemei jég kéken csillogtak, és szőre olyan fényes volt akárcsak az északi csillag. Nem mozdult.

Kecsesen állt, és rám meredt. Én sem mozogtam, helyette némán őt figyeltem. Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű jószágot. Éhes voltam, ő pedig egy nagyon finom vacsorának is elment volna. De nem akartam és nem is tudtam volna kioltani az életét. Hisz meg oly fiatal, és csodálatos volt. Lassan előrébb léptem. Reméltem, hogy nem fut el. Észrevette, hogy közeledek de nem ment el. Amikor láttam, hogy mit tesz meghökkentem. Ő maga is közelebb jött. Alig volt köztünk már csak 1 méter, amikor hirtelen egy kűrt éles hangja árasztotta be a környéket. A szarvas megrettent, és rögtön elfutott. Én is megijedtem, de nem kezdtem el rohanni valamelyik irányba. Szemeimmel kétségbeesetten egy üreges fa után kutattam, majd amikor az utolsó pillanatban találtam egyet bebújtam a hideg, sötét lyukba. A kapkodás során, felsőruházatom felkar tája beakadt egy kisebb faágba, amely kiszakított egy pár centis darabot a bordó ruhámból. A fa nagy volt, bőven elfért volna még egy ember benne. Volt egy kisebb rés, ahol tisztán láthattam a fa előtti teret. A kűrt hang újra felharsant, de most sokkal közelebb. A süketítő hang bejutott a fába, ahol visszhangot ütött. Néma csönd következett. Azt gondoltam, hogy másik irányba mennek. De ez csak a vihar előtti csend volt. Fokozatosan erősödő lódobogás árasztotta be a környéket. A szívem a torkomba dobogott. Hamarosan lovak és felfegyverzett, arany páncélokba öltöztetett lovasok viharoztak el azon fa előtt, amelyben elbújtam. Nagyjából kettőszázan mehetek el, mielőtt kezdett megfogyatkozni a tömeg és már nem volt hallható a dobogás. Mielőtt kiszálltam volna az odúból, elszámoltam magamban harmincig. A friss, tiszta levegőt örömmel kapkodta a tüdőm. Körülnéztem, de már senki nem volt látómezőn belül, ezért megkockáztattam az újbóli elindulást. A felvert avar ropogott a lábam alatt. Kíváncsivá tett hirtelen, hogy hány kiló is lehetek, ha ilyen nagy zajt csapok. Megálltam, hogy kivegyem a tarisznyámból a kulacsomat, de mikor éppen nyitottam volna a számat, ismét ropogás töltötte be a nyomasztó csendet. Én nem mozdultam, és nem is tettem át a súlypontomat a másik lábamra. Lassan visszahelyeztem a kulacsot, de eközben folyamatos ropogások hallatszottak pár méterrel mögöttem. E mellé egy ló vagy hasonló állat prüszkölése, majd egy olyan hang amikor a kantáron lévő két fémkarika összeütközik. Minden egyes porcikám remegett, miközben hátrafordultam. A szívem kihagyott négy ütemet. Egy nálam két fejjel magasabb szarvas volt. De nem ettől volt majdnem szívrohamom. Az állat hátán volt valaki. Acélkék, díszes páncéljára egyenletesen omlott hosszú fehér haja. A színe olyan volt, mint annak a szarvasnak akivel elsőnek találkoztam. Alóla, a tündékre jellemző hegyes fül látszódott ki félig-meddig. A gyönyörű hajkorona, egy annál is különlegesebb arcot keretezett. Bőre - mely már a páncél alól is kilátszódott - nagyon világos volt. Vékony ajkai se nem voltak szomorúak, se nem boldogak. Karakteres orra felett, a világ legszebb szemei kaptak helyett. Ugyanolyan színű volt, mint a rám bízott Vepánia. Talán csak egy árnyalattal világosabb. Vastag szemöldökének vége felfelé ívelt. Feje tetején egy ezüstből készült kisebb korona pihent, mely közepén a híres Hold-kő egy kisebb része volt beillesztve. Kimérten és kecsesen ült a szarvason. Szigorú szeme meg se rebbent, ahogyan rám meredt. Hirtelen egy nincstelen parasztlánynak éreztem magam előtte, mintsem egy őrzőnek. Mellkasa ütemesen fel-le emelkedett, nem látszott rajta semmilyen érzelem. Én mégis képtelen voltam bármit is tenni. A lábaim földbe gyökereztek, a torkom sivataggá változott egy pillanat alatt.

* Ady Endre: Hazamegyek a falumba c. költeményéből idézet verssor.