3. Fejezet

A fejem még lüktetett, amikor magamhoz tértem. A hangok körülöttem most ezerszer hangosabbnak hallatszottak. A szemem csak a negyedik próbálkozásra nyílt ki résnyire. Nem volt ismerős a környék, de nagy kő eset le a szívemről, amikor eljutott az agyamig, hogy nem a tömlöcben vagyok. Nagy erőlködés révén, sikerült felkönyökölnöm az eddigi fekvő helyzetemből. A látásom is kezdett egyre élesebb és tisztább lenni. Egy barna, világos szobában voltam. Giccses bútorok álltak a falak mellett, és selymes szőnyeg hevert a talajon. Az ágy ahol feküdtem egy személyes volt. Mellette egy kisebb faragott asztalka álldogált, rajta pedig egy kancsó. Abban forró, jó illatú ital volt színig megtöltve. Napok óta nem ittam, most ugyan meg sem voltam szomjas. Az ajtó felé döcögtem, majd rátámaszkodva a kilincsre kiléptem azon. Az bejárat mellett két tündeőr volt, kik azonnal felém fordultak.

- A király már várja - szólt az egyik - Kövessen! 

Elindult egy felfelé vezető lépcsőhöz, majd mikor odaért előreengedett. Lassan felbicegtem rajta, majd ismét a királyi trónterembe találtam magam.

- Hány bejárata van ennek? - kérdeztem nagyon halkan magamtól.

- Pontosan 6 - hangzott a fejem fölött egy ismerősen csengő hang.

Felnéztem, majd megpillantottam Thranduil-t a trónjában terpeszkedve. 

- Normális esetben most a legmélyebb tömlöcben lennél, de úgy hallottam, hogy a hasznomra lehetsz. Hogy is van ez?

Átkoztam a percet, amikor ezt mondtam annak a két agyalágyult tündének.

- Mordorba tartok. A visszavezető utamon át kell, haladjak a Magányos Hegyen. Felajánlom a segítségemet, hogy a fehér ékköveit kihozzam onnét. 

Thranduil elnevette magát.

- Egy embernek, mekkora esélye van egy nála százszor nagyobb sárkány megölésére? Ráadásul nő vagy.

- Azt nem mondtam, hogy megölöm. Csak vissza venném, ami a magáé. És kérem, a nemem ne folyásolja be a döntését.

Úgy tűnt a tündekirály gondolkodni kezd. Kihívóan engem nézett. Ugyan semmi kedvem nem volt a vacak ékszereiért menni, mégis ez tűnt a legjobb szabadulási tervnek. A Magányos hegynél nem egy ki- és bejárat van. Van, amelyet csak az őrzők ismernek. És ha újra nálam lesz a Vepánia, lesz elég hatalmam ahhoz, hogy egyedül végezzek a sárkánnyal. De ő erről nem tud. 

- Elfogadom a segítségedet - közölte hidegen. 

- Ami azt jelenti, hogy nem dug be egy cellába? 

- Igen, valahogy úgy. De amiért két emberemet megsebesítetted, viselned kell a következményeket. 

A szememet forgattam.

- És mi lenne az a büntetés? 

- Még nem tudom. Nem gyakran fordul elő az ilyesmi. 

A mellkasom környékén szúró, égető érzést éreztem. 

- Elmehetek az erdőből még az az éj leszállta előtt? - fészkelődtem a kellemetlen érzéstől. 

- Most még nem. Elmondták az őrök, hogy hogyan harcolsz. Van mit csiszolni. És ha az ékköveim sorsát a te kezedbe bízom, akkor meg kell bizonyosodjak róla, hogy biztosan kitudnál-e jutni Mordorból.

Akartam mondani valamit, de a mellkasomban olyan érzésem kelt, mintha belülről égne. A fájdalomtól felsikoltottam, majd összerogytam. Ekkor a bőr mellényem alól, kicsúszott a medálom. Ennek a nyakláncnak a középen, a Vepániából egy darab volt beillesztve. Most a kék kő, vörösen izzott. Ami azt jelentette, hogy a Vepánia működésbe lépett. Amikor egy őrző által védett ékkő működni kezd, az a gazda testén jelet hagy. Minél többször használja idegen, annál nagyobb és súlyosabb kárt okoz az eredeti tulajdonosában. 

Az orromból vékony vér csík kezdett folyni. A fájdalom kezdett megszűnni. Akkor eszméltem fel, amikor maga a tündekirály húzott fel a földről. Kérdőn nézett rám.

- Ez egy... betegség. 

Thranduil tekintette a nyakamba lógó ékkő darabra vándorolt. A szemében valami felcsillant. Nem a csillogó kő iránti szenvedélye, hanem inkább valami gyanú és kíváncsiság keveréke. Miután elidőzött rajta, felkapta a fejét. A szemeiben a meglepődöttség látszott.

- Azt honnan szerezted? – kérdezte folyamatosan engem nézve.

A kérdés hirtelen ért, nem tudtam mit felelni.

- Nem csak betörő, de tolvaj is vagy? – emelte fel a hangját.

Az agyam kezdett felforrni.

- A medált apámtól kaptam. A 20. születésnapomra. Eredetét nem tudom.

- Ki az apád?

- Úgy hívták, hogy Grayson Biankley. Rohan egyik legjobb kovácsa volt.

- Grayson? - ismételte el a tündekirály.

- Talán ön ismerte?

Thranduil egy pillanatig nem válaszolt és félrenézett. 

- Az apád különleges ember volt. Harminchat évvel ezelőtt, amikor az Orkok lerohanták Rohant segítettünk a városnak. Amikor éppen végeztem az egyik bestiával, észre vettem, hogy egy lándzsa zuhan felém. Az apád pont előttem volt, és kitűnő pajzsával felfogta az éles fegyvert. Ha nincs ott, minden bizonnyal a karomba fúródik.

- Nos, erről nem tudtam. 

A király tekintette az enyémbe fúródott.

- Nem kell, hogy az ékköveimért menj - közölte, majd éppen indulni készült.

- Tessék?

- Sosem tudtam megköszöni valójában Graysonak a tettét. Hát most viszonozom. Ha úgy döntesz, hogy a királyságomban maradsz egy ideig, akkor segítünk neked felkészülni. Ha viszont távozni akarsz, a kapuk immár nyitva állnak - mondta, majd elment.

Megcsíptem magamat, hogy nem-e álmodok. Nem elég, hogy nem zártak tömlöcbe, most még választási lehetőségem is van. Az eszem azonnal a b) lehetőséget választotta, de...valójában az első sem rossz. Tudom magamról, hogy van még mit fejlődnöm és, hogy így még kevés esélyem van a haza útra. Talán azzal ha maradnék, meg tudnám duplázni. Rögtön nem tudtam dönteni, kellett egy kis idő.

/ Másnap /

Mikor a következő napon az első napsugarak sütöttek be abba a szobába ahol voltam, izgatottan pattantak ki a szemeim. Az éjjel meghoztam a döntésemet. Miután kikeltem az ágyból, magamhoz kaptam a köpenyemet és a fegyvereimet. Amint kiléptem az ajtón, megcsapta az orromat a folyosót beárasztó kellemes ételszag. A gyomrom hangos korgással jelezte állapotát. Mielőtt az eredeti úti célom felé indultam volna, az illat irányába haladtam. Hamar egy hatalmas helységbe értem, ahol nagyjából száz tünde sertepertélt. Kezükben fatálak, kanalak, zöldségek és gyümölcsök. A tömegben nem vettek észre, így az első adandó alkalommal elcsentem egy darabka kenyeret az egyik pultról. Azután egy almát, egy tál epret és egy frissen sült kalácsot. Addig ment így, amíg észre nem vettek. Éppen egy szőlőszemet kaptam be, mikor a hátam mögül egy vékony hangú tündenő rám kiáltott.

- Tolvaj! Tolvaj! 

Ijedtemben elejtettem az egyik kezemben lévő szőlőfürtöt, és hátrafordultam. Nem szóltam semmit, mozdulatlanul álltam. A számban egy hatalmas dudor volt, a meg nem rágott szőlő szemtől. Ekkor már a fél konyha engem nézett. 

- Harmen, Mawill kapjátok el! - kiáltott ismét.

Két kuktasapkás tünde felém sietett, de amint meglátták kivillanni a csípőmön lógó kard markolatát, inukba szállt a bátorságuk. A vékony hangú dobbantott, majd ő maga futott felém. Sanda gyanúm támadt, hogy ha még egyszer megsebesítek egy tündét azonnal a tömlöcbe vetnek. A harcot elkerülve, futni kezdtem. Átugrottam egy pult fölött, magammal sodorva jó pár üres tálat. A helység egyik sarkában megpillantottam egy ajtót, majd mikor odaértem szó szerint kitörtem rajta. Egy hatalmas zöld mező tárult elém, ahol gyönyörű fák, bokrok voltak. A közepén egy nagy szökőkút volt, ahol tündelányok ültek. Az egyik díszesen faragott padon pedig ifjú tünde legények kacsingattak a leányok felé. A fűben kislányok és kisfiúk játszottak. Miközben a barátságos látványban csodálkoztam, majdnem utolért a kis tündenő. Befutottam egy bukszusba, ahol nagyjából sikerült leráznom. Elbújtam egy hatalmas fehér tölgyfa mögé, és addig nem jöttem elő amíg a vékony hangú fel nem adta a keresésemet. Mikor az bekövetkezett, nyugodt lélekkel rágtam végre meg a számban lévő gyümölcsöt. Felállni készültem, amikor egy árnyék jelent meg előttem. Egy magas, férfi árnyéka lehetett.

- Reanna, miért bujkálsz e tölgyfa mögött? - kérdezte, mire rögtön hátrakaptam a fejemet.

Fején a megszokott koronája volt, ruházata tipikus királyi. Amint meglátta a kezemben  - a menekülés közben felkapott - megyes süteményt, felnevetett. Nem gúnyos nevetés volt ez, hanem őszinte. A szituáció olyan furcsa volt, hogy felemeltem az egyik szemöldökömet és úgy néztem fel Thranduilra. Eszembe se jutott felállni addig a pillanatig. Gyorsan talpra rántottam magamat, majd egy apró mozdulattal meghajoltam előtte.