A nyomasztó némaság hirtelen egy évtized hosszúságúnak tűnt. Körülöttünk a levegő érezhetően megfagyott, a madarak pedig kirepültek az ágak közül. Az előttem eddig mozdulatlanul álló szarvas lassan előrébb lépett. Eközben én csak a férfit figyeltem. Ahogyan ő is engem. Beletelt egy kis időbe, mire azonosítani tudtam. Ő volt Bakacsinerdő királya. A tündekirály, Thranduil. Az apám mesélt róla, csupa rosszat. Azt mondta, hogy aljas és nem becsületes. Gyengéje az ezüst és fehér ékkő. A törpökkel folytonos harcba áll, mert nem kapta meg amit akart. Úgy mesélik, hogy alkut kötött a Hegymély királyával még annak idején, hogy az ékköveit formázzák meg. Mikor ez elkészült, Thranduil nem akart fizetni érte, így a törpök megtartották a kincset. A mai napig ott hever a Magányos hegy belsejében. De bemenni már nem mer, mert maga Smaug őrzi azt. Gyáva, mint ahogy mondják. Gondolatmenetemből a szarvas prüszkölése zökkentett ki. A tündekirály alig észrevehetően rántott a kantáron, mire a szarvas balra fordult. Lassan körözni kezdett körülöttem, de Thranduil tekintette mindvégig rajtam pihent.
- Ki vagy te? - hangzott a selymes, de parancsoló hangja mögülem.
A kérdésre ugyan számítottam, de mégis olyan hirtelenül ért, hogy nem tudtam felelni. Szólásra nyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta.
- Tudsz beszélni? - kérdezett újból, mikor bekerült a látókörömbe.
Ettől a mondatól erőt vettem magamon, és újból megpróbáltam.
- Igen, tudok. A nevem...Reanna Biankley, Rohanból - hadartam el, levegő nélkül.
- Mit keres egy ember az erdőmben? - hangsúlyozta ki az ember szót.
- É-én átutazóban vagyok. Küldetésem Mordor területén ér végett - szaladt ki belőlem az utolsó mondat akaratlanul.
Rögtön megbántam.
- Miféle küldetés?
- Nem tudom - vágtam rá gyorsan, meggondolatlanul.
A király felnevetett.
- Milyen küldetés az, amit a végrehajtója sem tud? Hát nem nevetséges, Legolas?
Legolas? Ki az a Legolas? Talán a szarvasa. Beszél a szarvasához...frankó. Ekkor, egy szőke hajú tünde ugrott le az egyik öreg fáról. Mióta lehetett ott?
- Valóban az, apám - lépett a szarvas és az apja mellé.
Kezében egy íj feszült, hátára pedig a tegeze volt felkötve.
- Legolas, vidd oda ahová való! - szólt egy utolsót Thranduil, majd elvágtatott.
Hitetlenkedve utána kaptam a fejem, majd vissza az immár mögöttem álló Legolashoz.
- Mit művelsz? - kiáltottam fel, mikor a csuklómon egy durva kötél anyagát éreztem.
- Hallgass! Ne hidd azt, hogy nem ölnélek meg.
Levegő után kaptam, alig tudtam felfogni, hogy mi történik most.
- Hová viszel? - folytattam.
- A vaskapuk mögé - válaszolt nyugodt hangon.
- Mi? Mégis miért?
- Illetéktelen behatolás az erdőbe, fegyverek viselése és még a szád is nagy.
- Nem vagytok normálisak.
Legolas nem szólt, helyette lökdösve elindított kelet felé. Pár perc gyaloglás után, egy fehér lovat pillantottam meg. Azt gondoltam, hogy felülhetek rá és úgy megyünk tovább. Tévedtem. Ő maga felpattant a ló hátára, én a földön maradtam. A lelógó kötelet a kezemről a ló nyergéhez kötötte, majd elindult. Gyorsan haladtunk, de az út mégis hosszú volt. Az éj már teljesen leszállt, de a Holdat és a csillagokat elfedték a szürke, gomolygó felhők.
- Esni fog - jelentettem ki.
- Honnan tudod? - tekintett le rám kérdően.
- Csak tudom.
- Egy tünde tudja, ha esni fog. És én mondom neked, hogy nem fog.
Halkan felnevettem, majd ismét felnéztem az égre.
- Hát persze, hogy tudjátok - suttogtam halkan.
A sötétben - nagyjából 500 méterre tőlünk - apró fény foszlányokat lehetett látni.
- Mindjárt ott vagyunk - szólt Legolas, majd gyorsabb ütemre váltott.
Már-már kocogtam a ló mellett, mire elértünk a fény forrásához. Egy kőhíd állt előttünk, mely alatt egy széles folyó csobogott végig. Az átjáró túlsó végén, több méter magas kapu állt, aminek tövében kettő tünde őr volt. A bejárat oldalain annál is hatalmasabb fák foglaltak helyett. Mielőtt Legolas rálépett volna a hídra, még négy tünde csatlakozott hozzánk. A sötétben bár nem láttam sokat, de az egyik nő mögött három törp volt megkötözve. Az én jelenlegi fogva tartómat előre engedték a lóval együtt. Mikor az őrökhöz értünk, Legolas valamit mondott tünde nyelven, amire a kapuk kitárultak. Bent még sötétebb volt mint kint. De itt is volt egy kis fény, amitől betudtam határolni a helységet.
Egy hosszú, széles folyosó volt, melynek a végén különböző irányokba elágazó faösvények futottak végig. Némelyik olyan széles volt, mint egy út. Mi a középsőn ilyennel mentünk, és arra lettem figyelmes, hogy egyre lejjebb kerülünk a felszíntől. Hamar egy kivilágított helységbe találtam magam, ahol több ezer tömlöc volt. Néhányukba már ősszülő emberek, törpök ültek megrökönyödve, míg mások buzgón próbálták ki törni a kaput. Sikertelenül. Kétségbe voltam esve, mert tudtam, ha bezárnak oda, nem jutok ki.
- Várj! - kiáltottam hátra Legolasnak.
De ő már nem volt ott. Helyette két tündeőrt láttam, kik megragadták a vállamat és az egyik üresen álló zárka felé vezettek.
- Várjatok! - próbálkoztam újra.
- Sedho! - förmedt rám az egyik.
- Nem, nem értitek! Talán hasznára lehetek a királyotoknak - magyaráztam nekik, de mintha a falnak beszéltem volna - Ebből elég!
Nem volt más választásom, meg kellet próbáljam kiverekedni magamat a kezeik közül. Megtorpantam, majd a bal lábammal az egyik tünde lábára tapostam. A jobb lábfejemmel pedig a másikra. Hirtelen mindkettőjük elkapták a kezüket tőlem, így én egy kis szabad teret kaptam. A megkötözött kezemet a barna hajú nyaka köré hurkoltam, majd addig toltam hátra amíg már csak pár méterre volt tőlünk a kőfal. Ott pozíciót váltottam, és már én voltam háttal. Ahogyan gondoltam, az őr próbált neki nyomni annak, és ez pont kedvező volt a következő mozdulataimnak. Felnyomtam magamat a falra a lábammal úgy, hogy a talajjal párhuzamosan voltam a levegőben. Elrugaszkodtam, és egy könnyed mozdulattal az őr mögé ugrottam. Ott, a csizmám hegyével teljes erőmből belerúgtam a térdhajlatába, amitől fájdalmasan felkiáltott majd összerogyott. Ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét még egyszer meg kellett ütnöm. Nem szívesen tettem, de nem volt más választásom. A térdemmel rávágtam a koponyájára. Az eszméletlen test azonnal szétterült a földön. Leakartam hajolni hozzá, hogy elvegyem a kardját, de a másik őr ezt megakadályozta. Két kezét összekulcsolta a nyakam körül, majd hátrarántott. Amint a hideg földre értem, a fejemnél éles fájdalmat kezdtem érezni. A látásom homályosodott, de nem volt vészes. Az őr fölém állt, és éppen készült volna újból ütést mérni rám, amikor hirtelen valami bevillant. Hisz ő egy férfi. A kevésbé fájós lábammal, erősen a lába közé rúgtam. Ettől könnyezve hátrébb ugrott, majd lefeküdt a talajra.
- Csak nem fájt? - kérdeztem tetettet sajnálkozással.
Az őr a szeme sarkából bosszúsan rám pillantott, de nem tudott felállni. Körülnéztem, hogy nincs-e a közelben még több tünde, aztán elindultam abba az irányba, ahonnét jöttem. Újra azon a hosszú folyosó szerűségen álltam, de tudtam jól, hogy a kapu nem fog kinyílni. Más kiutat kellett keressek. A mellettem lévő "faösvényre" fordultam és futni kezdtem. Ennek oka az volt, hogy az egyik átjáróból felfegyverzett tündék rontottak be. Mikor megláttak engem, ők is rohanni kezdtek. Alig néztem a lábam elé, szinte csak a hátam mögé figyeltem. Amikor azonban az összes őr egyszerre megállt, magam elé pillantottam. A király tróntermében voltam, pár méterre Thranduiltól, aki nekem háttal volt. A sebbegésem túl nagy volt, így nem tudtam lefékezni időben. Tompa puffanással csapódtam a király oldalának, aztán pedig le a földre. Ő ugyan nem esett el, de díszes fa koronája leesett a fejéről. Nem láttam, hogy milyen érzelem ül ki az arcára, sokkal jobban érdekelt a saját testi épségem.
Az előző tünde verekedés után, nem egy horzsolást és lila foltot szereztem. A mostani csúszásomtól pedig a fél alkaromról lejött vékony rétegben a bőr. A csúszás közben a lépcső állított meg, ahová ismételten a fejemet vertem be. A látásom már teljesen rossz volt, a fülem sípolt. Nem igen éreztem, vagy hallottam valamit, de mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet éreztem, hogy valaki felkapar a földről.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése