5. fejezet

Halk neszre riadtam fel mély álmomból. Még nem kelt fel a Nap, így a szoba homályba borult. A kőfalból kihasított nagy lyukon keresztül, hajnali fuvallat szökött be, melytől egyből nyakig húztam a takarómat. A szemem még le akart csukódni, de az elmém már friss volt. Az újbóli álomba esés élén állva, a tegnapi események jelentek meg előttem. A férfi, kinek arca rejtve maradt. A hang, mely fülrepesztő sikoly volt. És Thranduil, aki a sötétségből tört elő. Nem tudtam találgatni, hogy abban a hatalmas erdőben, mégis hogyan talált meg. Vagy azért, mégis akadt pár elméletem. Fákon rejtőző tünde őrszemek, hűséges állatok. Mint a szarvasa, aki olyan mintha a lelki társa lenne. Egyben bizarr gondolat, és nyomasztó. Ő maga óriási hatalommal rendelkezik, és tekintélyes tünde. Van egy fia, még sem tűnik boldognak. Feleségét bár elvesztette, de én úgy hallottam, hogy csak kényszer házasság volt. A királyság érdemeit szolgálta. Holott, talán mélyen legbelül érzett valamit iránta, és a gyász felemésztette. Azonban nem sejtettem, hogy miért is jött utánam. Az apám felé mutatott hálája miatt? De Grayson, sosem mondott semmi kedveset a tündekirályról. Jól emlékszem, mikor éppen az akkori király kardját kovácsolta újra, szóba jött Bakacsinerdő. Ekkor megjegyezte, hogy ő oda soha nem megy, mert annak az erdőnek a királya, tisztességtelen féreg. Bennem ez maradt meg, ámbár kellemes csalódás ért. Nem tartom nagyra, de mégsem tűnik a szememben féregnek. A tisztességtelen jelző, majd talán később kiderül.
Időközben már a szememből is kiment az álom, így hamar felkeltem. Már napok óta, ugyanabban a ruhában voltam. Kezdett kellemetlen szaga lenni. És nekem is. Ha most éppen úton lennék Mordor felé, kicsit sem érdekelne. De egy szép szobában hajtom álomra a fejemet, ízletes ételt kapok és még harci képzést is. Kell, az a zuhany és az új ruha. Miután alaposan végig néztem mocskos kinézetemen, két ásítás közt felálltam és megráztam kócos hajamat. A sötétszőke hullámos fürtök ide-oda repültek, majd szabályosan a vállam alá omlottak. Az ágy mögötti falon, egy régi tükör lógott. Amint belenéztem, ijedtemben a szám elé kaptam a kezemet. Az arcomon legalább tizenöt apró vágás domborult ki, de volt egy nagy ami a bal fülemtől futott le a nyakamig. Látszott rajta, hogy nem rég szerezhetem. A közepén alvadt vér csík gyűlt össze, amit a halvány rózsaszínű hús keretezett. Koszos kezeimmel felé nyúltam, de amikor  megérintettem, felszisszentem a maró érzéstől.
- Áh, de csúnya vagy - motyogtam a sebet vizsgálva.
Miután elkönyveltem magamban a sérülésemet, a hajamat gondosan elrendeztem körülötte úgy, hogy még a sas szeműek se vegyék észre. A végeredményben büszkélkedve, a gyomrom hangos korgással jelezte vágyait. Étel szerzés reményében baktattam ki a folyosóra, majd tértem be a már jól ismert konyhába. Azt vártam, hogy még a királyság háromnegyede alszik, de úgy látszott, hogy a főződében már hajnalban megkezdték a munkálatokat. A szemem arra a kis vékony hangú tündére tévedt. Amint ő is kiszúrt, szúrós szemmel mért végig. A kezében lévő fakanalat gyorsabban és erőteljesebben körözte a fatálba. Két fejjel kisebb volt nálam, és hosszú fekete haját kontyba a feje tetejére tűzte. Vékony alkatú nő volt, mandula vágású szemei kislányosra festették a hófehér arcát. Íves orra pisze volt, ajkai pedig vékonyak.
- Hé, te! - kiáltott valaki a tömegből.
Beletelt némi időbe, mire megkerestem a szememmel a hang gazdáját. Egy kuktasapkás, fiatal tündefiú integetett felém. Értetlenül, magamra mutattam.
- Igen te! Gyere ide! - lóbálta tovább a kezét a levegőben.
Határozatlanul felé indultam, de eközben végig a kis feketét bámultam. Ha a nézésével ölni tudott volna, én már alulról szagolnám az ibolyákat.
- Ne is törődj a húgommal. Szereti ha nála van az irányítás, és nem tűri, ha valami nem úgy van, ahogyan ő akarja. Hanthel vagyok, te pedig tudtommal Reanna - szólt a fiú, mikor odaértem.
- Honnan tudod a nevemet? - kérdeztem.
- Ó, mindenki tudd rólad. Egyesek - nézett a húga felé - Úgy hívnak téged, hogy a király kis védence.
- Hogyan? - csattantam fel.
- Nagyon menő volt a tegnap esti dolog - folytatta, a kérdésemre nem figyelve.
- Milyen dolog?
- Hát amikor találkoztál egy Fúriával - izgalmában majdnem eldobta a kezében lévő nyújtófáját.
- Fúr..Mivel? - értetlenkedtem.
- A fekete ruhás férfival. Aki tudod, ilyen furcsa hangot add ki, ha megakarja süketíteni az áldozatát. Nagyon ritka, hogy férfi nemű egy fúria. Általában nők azok.
Szóval így hívták.
- Te is találkoztál már vele? 

- Sajnos nem, de az baromira klassz lenne - ujjongott, majd egy apró levegő vétellel folytatta - Tudod, én is a seregben lennék, de sajnos az apámnak jó kapcsolatai vannak a fejesekkel, így megakadályozta, hogy az ő kicsi fia harcoljon. Arveldir-el a konyhán kötöttünk ki. Bár ő mindig is imádott főzni. Ez a lételeme. 

- Hát, jobban eltudnám képzelni páncélban, mint most köténykében - nevettem - Miért hívtál ide Hanthel? 

- Ó, igen. Nem szabad bejönnöd ilyen koszos ruhával - mutatott a nyújtófával a ruházatomra.

A mozdulatsort hadonászva vitte végig, amitől majdnem kiszúrta a szememet.

- Hé, hé! Vigyázz a tésztanyújtóddal öcskös! 

- Ne haragudj, izgatott vagyok.

- Még mindig attól a Furmia szörny miatt?

- Fúria - javított ki, majd serényen a fejét rázta.

- Hát akkor?

Felelni készült, de hirtelen egy félig felkevert csokis pudingos tál vetődött az asztalra.

- Szent szar! - ugrottam el az asztaltól. 

Hanthel azonban a dobás irányába kapta a fejét, és meggy színű ajkait szégyenlős mosolyra húzta. 

- Mooringson állj hozzá, de hamar! - utasította egy ismételten fiatal fiú, három pulttal odébb.

- Máris! - kiáltott, majd a nyújtófáját egy kézi habfelvevőre cserélte le.

A fejét szorosan lehajtotta, mintha elakart volna rejteni valamit. De én még így is láttam.

- Hanthel Mooringson! - vicsorogtam idétlenül.

A fiú felkapta a fejét.

- Csak nem e tündefiú, miatt izgatott? - emeltem fel a szemöldökömet játékosan.

- Halkabban, csitt már! - sipákolt.

Humoros mozdulatain, akaratlanul is elnevettem magamat.

- De hát olyan bunkó! - vizsgáltam messziről az illetőt.
Hanthel hirtelen megállt a nagy kavarás közepette, és lassan rám emelte a tekintetét. Megint csak az a nézés tárult elém, amit a drága húga kitűnően tudd alkalmazni. Jobbnak láttam, hagyni a dolgot.
- Akarom mondani, nagyon kedves srácnak tűnik. Visszatérve a mocskos ruhámra, nem tudod, hogy hol tudnék magamnak szerezni tisztát?
Hanthel szeme, újra vidáman csillogott.
- Amíg tegnap távol voltál, az egyik fejes utasítására vittek be a szobádba tiszta ruhát. A szekrénybe tették - tájékoztatott.
- Ó, remek! De mégis honnan tudod?
- Arveldir vitte fel őket - nevetett.
- Remélem nem szakította ki az összeset - kapcsolódtam be én is a kuncogásba.
Ennek tudatában, sarkon fordultam és pár perc múlva már a szobám küszöbét léptem át. A hatalmas szekrény felé indultam, majd mikor kinyitottam, rögtön kivettem az egyik göncöt. Bordó színű volt, mint egy térdig érő ruha. Az alján 20 centiméteres bevágások voltak, melyek a csípőnél a mellény részel futottak össze. Volt hozzá egy sötétszürke nadrág is, és egy pár csizma. Alaposan szemügyre vettem a ruhát, végül pedig felpróbáltam. A tükör elé bicegtem, mert egy kicsit szoros volt. Nem nézett ki rosszul, de egyértelműen nem az én stílusom volt. Egy-két elvetemült gondolat után, beugrott valami. Gyorsan az ágyam mellett heverő tőrömhöz nyúltam, majd ismét a tükör elé mentem.
- Te innen most eltűnsz - kommentáltam a folyamatot, miközben a pengét a ruhámba vágtam.
A levágott darabot félredobtam, majd folyattattam:
- És te is - csonkítottam tovább a puha anyagot.
Nagyjából tíz perc múlva jelenthettem ki, hogy kész vagyok. A ruha ami most már csak tökéletes felső volt, kifogástalanul rám simult. Sehol sem volt bő, vagy éppen szűk. A szürke nadrágot magamra húztam, de a csizma nem kellett. Az én saját lábbelimet vettem fel. Az övemet a csípőmre kötöttem, ezt követően pedig levettem róla minden felesleges fegyvert. Csak a kardomat hagytam fent. A készülődést ismét a gyomrom zavarta meg. Felsóhajtva indultam újra ételszerzési körútra. Besiettem a konyhába, ahol Hanthel ismét a tésztát gyúrta.
- Helló Hanthel!
Zavartan nézett fel, nem volt még ismerős neki a hangom.
- Reanna! Mi a - mérte végig a ruhámat - Jól nézel ki!
- Köszönöm! Most már szabad ennem?
Megtörölte a lisztes kezét, majd a sürgő forgó tündék közt eltűnt. Egy darabig tudtam messziről követni, de elvesztettem. Éppen menni készültem volna, hogy elcsenjek valami finomat, mikor egy tányérral a kezében megjelent. Amint megláttam mi volt rajta, ragadozó módra léptem Hanthel mellé.
- Tessék! Az első sütések között készült. Én készítettem, szóval mondj róla véleményt - nyújtotta felém a cukormázas süteményeket.
- Imádlak - motyogtam miközben kikaptam a kezéből a kincset.
Kiválasztottam azt, amelyiken a legtöbb rózsaszín máz volt, majd lassan beleharaptam. A nyál összefutott a számban, ahogyan rágtam az omlós tésztát. Az élvezet kedvéért be is csuktam a szememet, és elismerő szavakat dörmögtem.
- Soha nem ettem ilyen finomat! - állapítottam meg, mikor lenyeltem a számban lévő falatott.
Hanthel, aki eddig a konyhapulton könyökölve figyelte a reakciómat, büszkén kihúzta magát és csettintett a nyelvével.
- Örülök, hogy ízlik - közölte, miközben lehajolt egy új tálért - De nehogy meg edd az összeset egy huzamra. Még a végén rosszul leszel! - bújt ki a stand mögül.
Késő volt. A tányéron lévő összes sütit magamba tömtem. Hanthel elkerekedett szemekkel meredt az üres tányéromra. Tömött, morzsás szájal egy mosolyt küldtem felé.
- Bocsi.
Hanthel nevetni kezdett, és kivette a kezemből a tányért.
- Most, hogy már jól laktam, kimegyek egy kicsit sétálni. Majd még találkozunk. Szia Hanthel! - indultam el az ajtó felé.
A fiú intett, utána pedig újból belemerült a munkájába. Amikor elhaladtam a szobám előtt, érdekes hangokra lettem figyelmes a kanyargós folyosó végéről. Megpróbáltam kihallgatni a beszédet.
- Fenséges Uram, nem tudjuk, hogy hogyan jöhetett be a Fúria. Talán, valahol gyenge a védelem.
- Bakacsinerdő határait szigorúan őrzik - mondta Thranduil - Itt nem a védelem volt a hibás.
Egyre közelebb mentem, de ügyeltem rá, hogy ne lássanak meg.
- A Fúria holtestét égessék el, és jöjjenek rá, hogy hogyan kerülhetett be az erdőmbe az a dög.
Már alig voltam a hangtól pár méterre, mikor léptek zöreje jött felém. Futni készültem, de ijedtemben nem hátra, hanem előre indultak el a lábaim. Hideg páncél csapódott a mellkasomnak, és a nagy lendülettől hátra vágottam. Reménykedtem benne, hogy nem Thranduil jött felém.
- Talán szokásod, hogy folyvást nekem jössz? - csendült fel a selymes hangja.
Basszus.
- Elnézését kérem, többet nem fordul elő - ugrottam talpra.
Thranduil észrevette az új ruházatomat, és felemelt szemöldökkel mért végig. A tudatól, hogy megnéz, halvány pír jelent meg az arcomon, de ez a homályos folyosón szerencsére nem látszódott.
- Mi ez rajtad? - kérdezte, miután alaposan tanulmányozta a göncömet.
- Amit kaptam túl szűk volt. És nem is állt jól. Nem mintha ez jobban állna, csak... - javítottam ki magamat.
A tündekirály tekintette az enyémbe fúródott.
- Érdekes. De ha már ilyen friss vagy, az energiádat másra is felhasználhatnád - mondta, hangjában némi csipkelődéssel.
- A harci technikám fejlesztésére? - csillant fel a szememben az izgalom.
Végre valamit kezdhetek magammal.
- Igen arra. Elsőnek a karddal való technikákat sajátítod el. Utána megtanítunk íjászkodni, ha még nem tudsz.
- És maga fog tanítani? - kockáztattam meg a kérdést, de sejtettem a reakciót.
Thranduil kérdőn rám nézett. Igen, ahogyan gondoltam.
- Nekem fontosabb dolgaim is vannak mind rád figyelni. Kijelöltem hozzád egy tündét az őrség tagjai közül - mondta.
Bánatos emóció támadt fel bennem, de nem tudtam, hogy miért. Gyorsan elzavartam a rossz érzést.
- Menj végig a folyosón, ott balra azután pedig egyenesen. Ott fog rád várni az egyik őr.
- Rendben - morogtam - Amúgy ami a tegnap történt felettébb kíváncsivá tesz, hogy hogyan tudott megtalálni az erdőben? És mégis miért jött utánam? Ki volt az a fúria, és miért akart megölni? - zúdítottam rá a kérdés áradatomat.
- Nincsen jogod nekem kérdéseket feltenni. Én a helyedben mélyen elbújnék egy sötét sarokba, vagy rögtön Mordorba indulnék. Az érdektelen kicsatangolásod miatt, az a lény végzett kettő tündével.
- Parancsol? Elvesztettem egy számomra fontos tárgyat, így visszamentem érte. Akkor jött oda az a fúria. Mégis miért lenne az én hibám?
- Valahogy gondoltam, hogy nem tudod a fúriák jelentőségét. Miért is tudnád, hisz csak egy ember vagy. Azok a gonosz által megteremtett lények, mindig kapnak egy célpontot. Árnyék formájában közlekednek, és észrevétlenül támadnak. Nyilvánvaló volt, hogy téged keresett. Ha viszont nem volnál oly buzgó, és itt maradtál volna, nem talál meg és áldozatok nélkül tovább megy. Ha vártál volna reggelig, akkor most az a két emberem élne - mondta olyan hangsúllyal, mintha az egész királysága miattam pusztult volna ki.
Lefagytam, pár pillanatig némán,elképedve bámultam rá, majd felrobbant bennem harag.
- Mégis honnan a francból tudtam volna, hogy léteznek ilyen bestiák? És ha ez ilyen nagy vesztességgel járt, miért jött utánam? Ennyire hálás az apámnak, hogy megmentette a karját egy kis karcolástól? Mindenki tudja, hogy egy tünde nem hal bele egy vágásba. Még a mérgezett nyílvessző sem végez veletek! - szinte már ordítottam az utolsó mondatot.
Thranduil nem válaszolt, és pár másodperc múlva már el is tűnt előlem. Egy szó jutott eszembe: féreg.  Fújtatva végig hallattam a kijelölt úton, majd nagy erővel benyitottam az ajtón. A helyiség szokatlanul világos volt és hatalmas. A terem kétoldalt elhelyezkedő falain, különböző fegyverek és eszközök álltak rendelkezésre. A kőtalajban látszódott a kard pengéjének nyoma, és néhol mintha vér foltokat is láttam volna. A nekem srégen lévő fal nyitott volt. A túloldalt a zöld fű csillogott. E kettőt díszes fa oszlopok határolták el. Az oszlopos fallal szembeni pedig erkélyes. Egy folyosó volt mögötte, ahonnan be lehetett jönni és ellenőrizni a tréninget. Az egyik fegyveres polcnál állt egy tünde. Annyi páncél volt rajta, hogy nem tudtam megállapítani a nemét. Ráadásul még háttal is volt. Könnyed mozdulattal lekapott egy kardot a sok közül, majd nagy meglepetésemre felém hajította. Reflexszerűen a levegőben repülő kard után nyúltam, és finom mozdulattal megforgattam. Egyszerűen nézett ki, pengéje viszont hajlított volt.
- Van sajátom - közöltem a tündével, aki ekkor már megfordult.
- Tudom. Kíváncsi voltam a reflexeidre - indult el felém.
Ekkor tűnt fel, hogy a páncél egy férfit rejt. Fekete szemeit, még sötétebb szempillái keretezték. A tekintette nyugodt volt. Szemöldöke vastag volt, de rövid. Orra horgas, a szája pedig keskeny. Fekete hosszú haja pedig démoni hatást adott neki. Az ő hangja is selymes volt, de nem olyan mint a Tündekirályé. Amint közelebb lépett, azonnal a saját kardjával támadott felém. A tünde fegyverrel kivédtem, de gyorsan lecseréltem az enyémre. Most én kezdeményeztem a támadó lépést, de pillanatok alatt elhárította.
- Ez szép volt, csak egy kicsit lassú - közölte kedvesen.
Elejtettem egy "értettem" mosolyt, majd újból felé vágtam, de amikor láttam, hogy emeli a kardját, megpördültem és a másik irányba hasítottam a fegyveremmel. A penge élesen csiszolta a páncélja oldalát.
- Spirál forgás? Remek lépés. De még mielőtt folytatnánk, fel kell venned a páncélodat - szólt és azonnal az egyik polchoz lépett.
Előkerült az egyik ládából egy ezüst színű páncéling, váll- és karvért, továbbá a lábamra is akadt a védőruha többi részéből. Ezek után újból neki álltunk a technikákhoz, de nagyjából másfél óra múlva tudatosult bennem, hogy nem is vagyok olyan rossz. A tanárom is erősítette az önbizalmamat, akit nem mellesleg Rodwen-nek hívnak. Kezdtem elfeledkezni a tündekirállyal folytatott felkavaró beszélgetésről. A haragom és elszállt. Szinte már-már jó kedvem is lehetett volna, ha az a valaki nem rontja el. Éppen azt a technikát vettük át Rodwen-nel, amikor a kard halálos ütést tud mérni, egy jól irányzott célzással az ellenfél torkára. Ekkor az erkélyes részre, Thranduil, Legolas és egy tünde nő vonult be. Legolas nem igen figyelt rám, csak a tünde nő kezében lévő íjat babrálta. Próbáltam nem venni tudomást a számomra illetéktelen bámészkodókról, de mindvégig éreztem magamon Thranduil hűvös tekintetét. Mintha Rodwen is egy kicsit feszült lett volna, de ugyan olyan segítőkész maradt.
- Rendben, mit teszel ha az ellenfél nyaka láthatóvá válik? - kérdezte az oktatóm.
Piszkosul zavart Thranduil jelenléte, a kérdést is alig hallottam meg. Zavartan nyeltem egyet.
- Haladéktalanul átszúrom vagy pedig elvágom - válaszoltam.
- Úgy van. Tegyünk egy kísérletet. Támadj! - utasított.
A kardommal a nyakához közelítettem, de még a mellvértjéhez sem ért a pengém hegye, mikor kiütötte a kezemből a kardot. Frusztrálva felsóhajtottam.
- Koncentrálj!
Felkaptam a kardomat, és ismét támadni készültem mikor Thranduil megzavart.

- Ha az érzelmeid vezérelnek, soha nem lesz tökéletes - mondta nyugodt hangon.
- Senki sem kérdezett - mormoltam olyan halkan, hogy más ne hallja meg.
A tenyeremben megforgattam a kardot, és már csak azért is, minden negatív érzelmemet összeszedve támadtam. Rodwen ismét elhárította.
- Legolas! Kiállnál párbajozni Reannával? Lehet, hogy csak egy kis adrenalin kell neki - intett a tanárom.
- Azt hiszem én inkább maradok magánál, Rodwen - ellenkeztem.
Mintha meg sem hallották volna a véleményemet, Legolas már előttem is termett.
- Nem akarom - jelentettem ki újból.
Nem törődtek velem, Thranduil fia támadt. Villámgyorsan, precízen mozgott. Esélyem sem volt követni. A lábszárvértem megingott Legolas kardja miatt. Pillanatok alatt a földön voltam. Ezt a kört ő nyerte. Mélyen bennem megindult a versenyszellem, és felálltam. Ádáz tekintettel rontottam felé, a kardomat könnyedén pergetve az izzadt levegőben. Ő éppen felém vágott, de térde ereszkedtem és úgy csináltam meg a már jól ismert spirál forgást. A kardom gerincét a mellkasához vágtam.
- Nem rossz - szólt.
- Ennyi elég volt mára - álltam fel, és a kardomat a hüvelybe helyeztem.
Lekaptam magamról a páncélt, és kisiettem az ajtón. Megkönnyebbülve vettem egy mély lélegzetet, örültem, hogy végre elhagytam a termet. Legfőképp Thranduil miatt.
Sétálni volt kedvem, de nem mertem kimenni az erdőbe, mert ismét én lettem volna a hibás. Így maradtam a kőfalakon belül. Az egyik folyosón megláttam egy ismerős alakot. Elmosolyodtam mikor láttam, hogy Hanthel az.
- Fuss! - kiáltotta.
Nem értettem. A tünde fiú alakja közeledett, és szélsebesen rohant.
- Mit csinálsz? - nevettem.
- Rohanj! Kiszabadult! - ért oda hozzám.
Még mindig halvány gőzöm sem volt, hogy miről beszél.
- Miért? Kicsoda? - kérdeztem.
Hanthel lihegve kapkodta a levegőt.
- Véletlen volt, csak meg akartam közelebbről nézni. De aztán kitört a tömlöcéből, és mindenkit meg akar ölni!
Kezdtem aggódni.
- Hanthel, mi szabadult ki?
- Hát ez! - mutatott egy fekete árnyékra a folyosó végén, ami pillanatok múlva láthatóvá vált.
- Te jó ég! - nyílt el a szám.
Nálunk egy vagy fél fejjel alacsonyabb, szörnyen ronda lény galoppolt felénk négy lábon. Éles fogai megcsillantak a fényben, pupilla nélküli szeme pedig ragyogott. Mancsszerű kezén hosszú karmok voltak. A bőre pikkelyesnek tűnt, és még ráadásul farka is volt. Ijedtemben hangosan felsikoltottam.
- Mi a fene ez? - kezdtem futni Hanthel után.
- Ez egy Kanima. A karmaiban idegbénító méreg van, szóval ügyelj rá, hogy nem mélyessze beléd.
A vékony tünde fiú, igen gyors volt. Eközben a Kanima már majdnem utolért minket, mikor észrevettem, hogy van kardom. Tétovázva lelassítottam, kihúztam a hüvelyből és magam elé emeltem.
- Reanna! Megőrültél?! - ordított messziről Hanthel.
- Rohanj, és szólj minél több őrnek! Addig megpróbálom feltartóztatni - kiáltottam vissza.
A fiú bizonytalanul állt néhány másodpercig, majd futni kezdett miközben az őrség nevét kiáltozta. Én a lény felé fordultam és vártam, hogy utolérjen. Ami túl hamar bekövetkezett. A bátorságom alább hagyott, és amikor a Kanima a farkával felém csapott, kiverte a kezemből a fegyvert.
- Oké, nyugi - suttogtam magamnak.
A bestia felém közeledett, ami miatt a falhoz szegültem. A pofája közelebbről még rondább volt. Felemelte az egyik lábát és felém döfött. Kifordultam a karmai elől, de ettől dühösebb lett. Megint az irányomba szúrt, de ekkor már láttam, hogy ez bizony célt talál. Éles karma átszakította bordó felsőmet, és felhasította a hasfalamat. A vér rohamos gyorsasággal kezdett szivárogni belőle. Még nem éreztem semmilyen zsibbadást. A kanima most fogaival jött felém. A szívem a torkomban dobogott. Összeszorítottam a szememet, és vártam a hegyes fogakat a nyakamnál...De az nem jött...A becsukott szememen keresztül érzékeltem, hogy egy árnyék jelenik meg előttem. Talán ez volt a halál sötétsége, és azért nem éreztem a fájdalmat, mert a karmok lebénították azokat az idegeimet. Megkockáztattam, hogy kinyitom a szememet, de a Kanima látványát egy acélszürke tünde páncél fedte el. Rögtön tudtam, hogy Thranduil állt be elém. Nagyon világos haját az arcomon éreztem. Mivel nekem háttal volt, nem láthattam az arcát. De ja vu érzés fogott el. Vér fröccsenése, halál morgása árasztotta be a folyosót. Az ezt követő néma csendbe, mindössze Thranduil mély lélegzetvételeit lehetett hallani és azt, ahogyan a helyére teszi a kardját. Lassan kilépett előlem, én pedig immár nyaktól lefelé bénult testtel rogytam a véres földre.
A hasamon tátongó sebet nem is éreztem. A tündekirály óvatosan felemelt a kőről és elindult velem abba az irányba ahová Hanthel futott.
- Mit érzel? - kérdezte.
- Semmi rosszat.
- A bénulás hamar elmúlik, de utána érezni fogod a fájdalmat - mondta.
Nem érdekelt a szenvedés.
- Nem az én hibám volt - jelentettem ki.
Thranduil jelentőség teljesen rám nézett.
- Tudom.

4 .Fejezet

Láttam már sok szokatlan dolgot az életemben, de azt, hogy Thranduil őszintén is tud nevetni... magam sem képzeltem volna. Volt valami kellemes a hangjában. Amit az ember napokig szívesen elhallgatott volna. 

- Hogy döntöttél? - kérdezte abba hagyva a nevetést. 

Még az előző kérdésére sem tudtam választ adni, máris jött a következő. 

- Nos, ugyan az időm korlátozott, mégis úgy vélem, ha itt maradnék egy kicsit, akkor több esélyem lenne a hazaútra.

A tündekirály biccentett.

- Jól döntöttél. Grayson is ezt akarná. De elmondod végre, hogy mi célból mész a gonosz földjére?

- Sajnálom Királyom, de szigorú titoktartás ígértem.

- Kinek? 

- Maegorodiel Úrnőnek, a - válaszoltam, de közbevágott.

- A három szent egyikének - vágta rá.

- Honnan tudja? 

- Sajnos voltam már olyan balszerencsés, hogy találkoznom kellett azzal a boszorkánnyal.

- Maegorodiel Úrnő nem boszorkány. Ő a Három szent közül a legerősebb mágus. És nagyon jó lelkű nő - ellenkeztem az ostoba érve miatt.

- Úgy látszik mindkettőnk máshogy emlékszik rá. Kíváncsi lettem, hogy miféle kapcsolatban állsz vele - nézett jelentőség teljesen rám, hátha mégis kibököm - Mivel nem mondod el, kiderítem saját magam - szólt egy utolsót, majd elviharzott.

Most én is nevettem. Úgy sem fog rájönni.
A napom további részét azzal töltöttem, hogy végigjártam a barlang palotát. Persze nem mindenhová mehettem be, de kívülről minden egyes sarkot megcsodáltam. Az étel lopást is törlesztettem azzal, hogy feltakarítottam az egész konyhát. Mikor már alkonyodni kezdett, éppen oda tartottam ahol letudnék fürödni, de amint ránéztem a kezemre megtorpantam. A gyűrű. Hiányzott az ujjamról az ékszerem, amit anyámtól kaptam. Semmilyen emlékem nem volt róla, még egy képem sem. Ugyan édesapám ha tehette, sokat mesélt róla. Gyönyörű aranyszőke haja volt, arca pedig mindig mosolygott. A szemei smaragdként csillogtak a fekete éjszakákban, bőre tapintása pedig olyan puha volt mint a selyemé. De a meseszép külső, egy harcos léleknek adott otthont. Az anyám Rohan seregében szolgált, annak ellenére, hogy az apám megtiltotta neki. Túlságosan is félt, hogy elveszíti. Ő maga nem állhatott be katonának, mert maradandó sérülése volt. Mikor az ő apja életét vesztette a Vepánia miatt, úgy védte az ékkövet, hogy az ellenség levágta a lábát. Időben kitudott fordulni a kard alól, így csak a lábszárát veszítette el. A mi családunk sorsa, meghalni az ékkőért. És az a gyűrű -  mely az egyetlen egy emlékem anyámtól - elveszett. Kétségbeesés tüze lobbant fel bennem, és a vendégszobám felé rohantam. Átkutattam minden egyes zegzugot, de nem találtam rá. Mielőtt feladtam volna a keresést, a medálomhoz nyúltam. Mivel mi az életünket ajándékozzuk a kőnek, az is add valamit nekünk.

- I enamandla kakhulu gem uyise showe rink isithombe indawo, ngikhombise lapho ukhona! - szavaltam őrző nyelven.

Ekkor a Vepánia darabka akvamarin kéken világítani kezdett, előttem pedig a szoba lassan eltűnt. Gomolygó füst vette át a helyét, mely lassan átalakult egy sötét erdővé. Az eső zuhogott, és kimosott a földből egy ezüst színű valamit. Közelebb mentem, és kiszedtem a sárból. A hatalmas megkönnyebbülés miatt felsóhajtottam. 

- Hát meg vagy! - tisztítottam meg a gyűrűmet.

Az ujjamra akartam húzni, mikor egy pillanat alatt köddé vált és vele együtt a táj is. Ismét a félhomályos szobában voltam. Felébredve a hamis emlékből, azonnal magamhoz vettem a kardomat majd útnak eredtem. A gyűrű annál a fánál volt, ahol legelőször találkoztam Thranduilal. Szerencsémre remek memóriával áldott meg az ég, így megmaradt bennem az útvonal. Miután kiértem a kapukhoz, éppen akkor jött be három tünde lóháton. Amint az első leszállt az állatról, oda rohantam és kitéptem a kezéből a kantárt.
- Kölcsön kérem! - szóltam hátra, mikor már a kőhídon voltam.
Az éj fekete ló sebesen vágtatott, utasítás nélkül ugrott át minden akadályt. Egy kicsit meggondolatlan voltam, mikor rögtön útnak indultam. Talán így vissza gondolva, várhattam volna reggelig. De már nem akartam vissza fordulni, a gyűrűre vágytam. Az eső még esett, de nem szakadt. A hajam a nedvesség hatására, göndör fürtökké változott át néhány perc alatt. Az arcomon a fagyos szél hatása miatt, nagy piros foltok jelentek meg. A kezemre elfelejtettem felhúzni a vékony kesztyűmet, ezért most alig éreztem őket. A kantárt viszont erősen szorítottam. Messze voltam már a barlangpalotától, semmilyen fényt nem lehetett látni. A sötétség vett körül. Mikor megpillantottam az üreges fát, izgatottan rántottam vissza a lovat. Azonnal leugrottam róla, és ahhoz az avar kupachoz rohantam amit a hamis emlékképemben láttam. A fagyos ujjaimmal szétsepertem a vizes leveleket, majd a földet kezdtem kapargatni. Egyre szaporában vettem a levegőt. Mikor azonban megakadtam valami szilárd tárgyban, megkönnyebbülten felnevettem. Tovább kapartam, és végre előbukkant a gyűrűm többi része is.  Még a sötétben is gyönyörűen kirajzolódott benne a csiszolt kristály.
Sáros volt, de nem bántam, hogy a ruhámba töröltem. Miután megtisztítottam, szaporán az ujjamra húztam. Újra egésznek éreztem magamat. A fekete ló nyerített, amire felkaptam a fejemet. Amint odanéztem, egy fekete ruhás alakot láttam elsuhanni előtte.  Ijedtemben azonnal talpra álltam. A jobb oldalamnál ismét egy árnyék futott el. Mire odafurdaltam, már hűlt helye volt.
- Mutasd magad! - kiáltottam a sötétségbe.
A hangom visszhangzott. A ló még hangosabban nyerített. Az előttem lévő cserje levelei mozogni kezdtek, majd halk morgás hallatszott. Ezek mellé hamar két sárgás szempár társult. Biztos voltam benne, hogy az orkok egyik házi kedvence.
- Lépj elő! - ordítottam rá, kardomat kihúzva a hüvelyből.
Aztán minden olyan gyorsan történt. Kilépett, bennem pedig megfagyott a vér. Mielőtt tanulmányozni tudtam volna a férfit, köddé vált. Nagyjából sikerült elkapnom a kinézetét. Magas volt, testtartása kimért. Nem úgy lépdelt mint Thranduil...veszélyesebben. Arcát nem igen láttam, de hollófekete vállig érő, hullámos haja volt. Földig érő sötét kabátot viselt, kezében pedig egy bot pihent. A kavargó köd szorosan mögöttem jelent meg újra. Amilyen gyorsan csak tudtam kitértem előle, kardommal pedig felé vágtam. Mintha tudta volna, hogy mit fogok csinálni. Botjával kivédte az ütést, a kardomat pedig a ló közelébe hajította. A tőrjeimhez nyúltam, de amikor az ujjaim csak az övemet tapintották meg, bevillant. A szobában hagytam. A férfi lassan felém kezdett sétálni. Egy méter volt köztünk, amikor megállt. Sárga szemeit az enyémbe fúrta. Mintha keresett volna valamit a tekintetemben. Félrenéztem, majd a lóra. Nem volt messze, alig tíz méterre. Újra az illetőre néztem, aki mintha közelebb lépett volna. Nagyot nyeltem, és

a táltos felé rohantam. A sárga szemű láthatóan meglepődött, valahogy nem számított arra, hogy elfutok. Pedig érthető volt, hogy menekülni fogok. Mikor elértem a lovat, felkaptam az előtte heverő kardot, majd a hátára ugrottam.
- Indulj! - parancsoltam rá, mire szélsebesen vágtatni kezdett.
Mielőtt eltűnt volna a szemem elől, hátrafordultam megnézni, hogy utánunk jön-e a férfi. Szólásra nyitotta a száját, de beszéd helyett valami sokkal rosszabb árasztotta be az erdőt. Nem tudtam, hogy milyen hang volt az. Hasonlított a sikolyra, de ez folyamatos volt és fülsüketítő. A fejemhez kaptam a kezemet, és a koponyámba szétterülő fájdalomtól felsikoltottam. Az alattam eddig vágtató ló nyerítve két lábra állt, ami olyan gyorsan történt, hogy nem volt időm a kantárba kapaszkodni. Tompa puffanással estem a földre, az állat pedig elrohant. Fölöttem szinte menekülve repültek el a madarak. A kínzóhang egyre hangosabb volt, ami csak is egyet jelentett. Közeledett. Nem tudtam, hogy mi fog történni. Azt sem tudtam, hogy ki ez az alak és miért üldöz. Az adrenalintól túl fűtve, felugrottam a földről és futni kezdtem a palota felé. Ugyan még messzi volt, mégis mikor Thranduilra gondoltam, apró remény lobbant fel bennem. Fogalmam sem volt, hogy miért. Úgy kapkodtam a lábaimat, hogy néhányszor fel is buktam egy-egy kiálló gyökérben vagy buckában. Az amúgy is sebes arcomat a faágak újra felhasították. A tüdőm kezdte feladni az eszement rohanást. Hangosan kapkodtam levegő után, de úgy éreztem, hogy egyre kevesebb oxigént kap a szervezetem. Megakartam állni, legalább egy másodpercig pihenni. Hátrafordultam, hogy megnézem látom-e, de a sötétségen kívül semmi nem volt ott. Csak az a sikolyszerű hang. Újra futni készültem, amikor nagyjából húsz méterre tőlem, lovak dobogására lettem figyelmes. Azt, hogy ellenség-e vagy sem, nem tudtam eldönteni. Két oldalról jött a baj, tehetetlen voltam. Csak álltam, hol ide és hol oda kapva a fejemet. Az előttem lévő feketeségből egy szarvas agancsa tűnt ki. Soha életemben nem könnyebbültem meg ennyire. Még a gyűrűm megtalálásánál sem. Pillanatok múlva megpillantottam ahogyan a fényes páncélt viselő Thranduil előtör a sötétségből. Mikor mellém ért rám kapta a tekintettét, de azonnal tovább sietett. Mögötte négy tünde lovagolt, akik közül egy kivált a sorból és megállt előttem. Maga mögé biccentett, jelezve, hogy szálljak fel. Engedelmesen követtem az utasítását, és mikor elhelyezkedtem sarkon fordulva a palota felé vágtatott. Végre kezdtem megnyugodni, de egy részem - mélyen legbelül - maradni akart. Jó magam sem tudtam, hogy mi okból.
A tündével hamar a már jól ismert kőhídhoz értünk. Mikor beértünk a kapun és leszálltam a lóról, az erdő felé tekintettem. Nem szóltam semmit, a vendég szobámba eredtem. Amint beértem, azonnal ledobtam magamat az ágyra. Hulla fáradt voltam. Az álom rögtön megtalált, de még mielőtt elaludtam volna, Thranduil tekintette jelent meg a szemem előtt.. Az a nézése, amikor elvágtatott mellettem.

3. Fejezet

A fejem még lüktetett, amikor magamhoz tértem. A hangok körülöttem most ezerszer hangosabbnak hallatszottak. A szemem csak a negyedik próbálkozásra nyílt ki résnyire. Nem volt ismerős a környék, de nagy kő eset le a szívemről, amikor eljutott az agyamig, hogy nem a tömlöcben vagyok. Nagy erőlködés révén, sikerült felkönyökölnöm az eddigi fekvő helyzetemből. A látásom is kezdett egyre élesebb és tisztább lenni. Egy barna, világos szobában voltam. Giccses bútorok álltak a falak mellett, és selymes szőnyeg hevert a talajon. Az ágy ahol feküdtem egy személyes volt. Mellette egy kisebb faragott asztalka álldogált, rajta pedig egy kancsó. Abban forró, jó illatú ital volt színig megtöltve. Napok óta nem ittam, most ugyan meg sem voltam szomjas. Az ajtó felé döcögtem, majd rátámaszkodva a kilincsre kiléptem azon. Az bejárat mellett két tündeőr volt, kik azonnal felém fordultak.

- A király már várja - szólt az egyik - Kövessen! 

Elindult egy felfelé vezető lépcsőhöz, majd mikor odaért előreengedett. Lassan felbicegtem rajta, majd ismét a királyi trónterembe találtam magam.

- Hány bejárata van ennek? - kérdeztem nagyon halkan magamtól.

- Pontosan 6 - hangzott a fejem fölött egy ismerősen csengő hang.

Felnéztem, majd megpillantottam Thranduil-t a trónjában terpeszkedve. 

- Normális esetben most a legmélyebb tömlöcben lennél, de úgy hallottam, hogy a hasznomra lehetsz. Hogy is van ez?

Átkoztam a percet, amikor ezt mondtam annak a két agyalágyult tündének.

- Mordorba tartok. A visszavezető utamon át kell, haladjak a Magányos Hegyen. Felajánlom a segítségemet, hogy a fehér ékköveit kihozzam onnét. 

Thranduil elnevette magát.

- Egy embernek, mekkora esélye van egy nála százszor nagyobb sárkány megölésére? Ráadásul nő vagy.

- Azt nem mondtam, hogy megölöm. Csak vissza venném, ami a magáé. És kérem, a nemem ne folyásolja be a döntését.

Úgy tűnt a tündekirály gondolkodni kezd. Kihívóan engem nézett. Ugyan semmi kedvem nem volt a vacak ékszereiért menni, mégis ez tűnt a legjobb szabadulási tervnek. A Magányos hegynél nem egy ki- és bejárat van. Van, amelyet csak az őrzők ismernek. És ha újra nálam lesz a Vepánia, lesz elég hatalmam ahhoz, hogy egyedül végezzek a sárkánnyal. De ő erről nem tud. 

- Elfogadom a segítségedet - közölte hidegen. 

- Ami azt jelenti, hogy nem dug be egy cellába? 

- Igen, valahogy úgy. De amiért két emberemet megsebesítetted, viselned kell a következményeket. 

A szememet forgattam.

- És mi lenne az a büntetés? 

- Még nem tudom. Nem gyakran fordul elő az ilyesmi. 

A mellkasom környékén szúró, égető érzést éreztem. 

- Elmehetek az erdőből még az az éj leszállta előtt? - fészkelődtem a kellemetlen érzéstől. 

- Most még nem. Elmondták az őrök, hogy hogyan harcolsz. Van mit csiszolni. És ha az ékköveim sorsát a te kezedbe bízom, akkor meg kell bizonyosodjak róla, hogy biztosan kitudnál-e jutni Mordorból.

Akartam mondani valamit, de a mellkasomban olyan érzésem kelt, mintha belülről égne. A fájdalomtól felsikoltottam, majd összerogytam. Ekkor a bőr mellényem alól, kicsúszott a medálom. Ennek a nyakláncnak a középen, a Vepániából egy darab volt beillesztve. Most a kék kő, vörösen izzott. Ami azt jelentette, hogy a Vepánia működésbe lépett. Amikor egy őrző által védett ékkő működni kezd, az a gazda testén jelet hagy. Minél többször használja idegen, annál nagyobb és súlyosabb kárt okoz az eredeti tulajdonosában. 

Az orromból vékony vér csík kezdett folyni. A fájdalom kezdett megszűnni. Akkor eszméltem fel, amikor maga a tündekirály húzott fel a földről. Kérdőn nézett rám.

- Ez egy... betegség. 

Thranduil tekintette a nyakamba lógó ékkő darabra vándorolt. A szemében valami felcsillant. Nem a csillogó kő iránti szenvedélye, hanem inkább valami gyanú és kíváncsiság keveréke. Miután elidőzött rajta, felkapta a fejét. A szemeiben a meglepődöttség látszott.

- Azt honnan szerezted? – kérdezte folyamatosan engem nézve.

A kérdés hirtelen ért, nem tudtam mit felelni.

- Nem csak betörő, de tolvaj is vagy? – emelte fel a hangját.

Az agyam kezdett felforrni.

- A medált apámtól kaptam. A 20. születésnapomra. Eredetét nem tudom.

- Ki az apád?

- Úgy hívták, hogy Grayson Biankley. Rohan egyik legjobb kovácsa volt.

- Grayson? - ismételte el a tündekirály.

- Talán ön ismerte?

Thranduil egy pillanatig nem válaszolt és félrenézett. 

- Az apád különleges ember volt. Harminchat évvel ezelőtt, amikor az Orkok lerohanták Rohant segítettünk a városnak. Amikor éppen végeztem az egyik bestiával, észre vettem, hogy egy lándzsa zuhan felém. Az apád pont előttem volt, és kitűnő pajzsával felfogta az éles fegyvert. Ha nincs ott, minden bizonnyal a karomba fúródik.

- Nos, erről nem tudtam. 

A király tekintette az enyémbe fúródott.

- Nem kell, hogy az ékköveimért menj - közölte, majd éppen indulni készült.

- Tessék?

- Sosem tudtam megköszöni valójában Graysonak a tettét. Hát most viszonozom. Ha úgy döntesz, hogy a királyságomban maradsz egy ideig, akkor segítünk neked felkészülni. Ha viszont távozni akarsz, a kapuk immár nyitva állnak - mondta, majd elment.

Megcsíptem magamat, hogy nem-e álmodok. Nem elég, hogy nem zártak tömlöcbe, most még választási lehetőségem is van. Az eszem azonnal a b) lehetőséget választotta, de...valójában az első sem rossz. Tudom magamról, hogy van még mit fejlődnöm és, hogy így még kevés esélyem van a haza útra. Talán azzal ha maradnék, meg tudnám duplázni. Rögtön nem tudtam dönteni, kellett egy kis idő.

/ Másnap /

Mikor a következő napon az első napsugarak sütöttek be abba a szobába ahol voltam, izgatottan pattantak ki a szemeim. Az éjjel meghoztam a döntésemet. Miután kikeltem az ágyból, magamhoz kaptam a köpenyemet és a fegyvereimet. Amint kiléptem az ajtón, megcsapta az orromat a folyosót beárasztó kellemes ételszag. A gyomrom hangos korgással jelezte állapotát. Mielőtt az eredeti úti célom felé indultam volna, az illat irányába haladtam. Hamar egy hatalmas helységbe értem, ahol nagyjából száz tünde sertepertélt. Kezükben fatálak, kanalak, zöldségek és gyümölcsök. A tömegben nem vettek észre, így az első adandó alkalommal elcsentem egy darabka kenyeret az egyik pultról. Azután egy almát, egy tál epret és egy frissen sült kalácsot. Addig ment így, amíg észre nem vettek. Éppen egy szőlőszemet kaptam be, mikor a hátam mögül egy vékony hangú tündenő rám kiáltott.

- Tolvaj! Tolvaj! 

Ijedtemben elejtettem az egyik kezemben lévő szőlőfürtöt, és hátrafordultam. Nem szóltam semmit, mozdulatlanul álltam. A számban egy hatalmas dudor volt, a meg nem rágott szőlő szemtől. Ekkor már a fél konyha engem nézett. 

- Harmen, Mawill kapjátok el! - kiáltott ismét.

Két kuktasapkás tünde felém sietett, de amint meglátták kivillanni a csípőmön lógó kard markolatát, inukba szállt a bátorságuk. A vékony hangú dobbantott, majd ő maga futott felém. Sanda gyanúm támadt, hogy ha még egyszer megsebesítek egy tündét azonnal a tömlöcbe vetnek. A harcot elkerülve, futni kezdtem. Átugrottam egy pult fölött, magammal sodorva jó pár üres tálat. A helység egyik sarkában megpillantottam egy ajtót, majd mikor odaértem szó szerint kitörtem rajta. Egy hatalmas zöld mező tárult elém, ahol gyönyörű fák, bokrok voltak. A közepén egy nagy szökőkút volt, ahol tündelányok ültek. Az egyik díszesen faragott padon pedig ifjú tünde legények kacsingattak a leányok felé. A fűben kislányok és kisfiúk játszottak. Miközben a barátságos látványban csodálkoztam, majdnem utolért a kis tündenő. Befutottam egy bukszusba, ahol nagyjából sikerült leráznom. Elbújtam egy hatalmas fehér tölgyfa mögé, és addig nem jöttem elő amíg a vékony hangú fel nem adta a keresésemet. Mikor az bekövetkezett, nyugodt lélekkel rágtam végre meg a számban lévő gyümölcsöt. Felállni készültem, amikor egy árnyék jelent meg előttem. Egy magas, férfi árnyéka lehetett.

- Reanna, miért bujkálsz e tölgyfa mögött? - kérdezte, mire rögtön hátrakaptam a fejemet.

Fején a megszokott koronája volt, ruházata tipikus királyi. Amint meglátta a kezemben  - a menekülés közben felkapott - megyes süteményt, felnevetett. Nem gúnyos nevetés volt ez, hanem őszinte. A szituáció olyan furcsa volt, hogy felemeltem az egyik szemöldökömet és úgy néztem fel Thranduilra. Eszembe se jutott felállni addig a pillanatig. Gyorsan talpra rántottam magamat, majd egy apró mozdulattal meghajoltam előtte. 

2. fejezet

A nyomasztó némaság hirtelen egy évtized hosszúságúnak tűnt. Körülöttünk a levegő érezhetően megfagyott, a madarak pedig kirepültek az ágak közül. Az előttem eddig mozdulatlanul álló szarvas lassan előrébb lépett. Eközben én csak a férfit figyeltem. Ahogyan ő is engem. Beletelt egy kis időbe, mire azonosítani tudtam. Ő volt Bakacsinerdő királya. A tündekirály, Thranduil. Az apám mesélt róla, csupa rosszat. Azt mondta, hogy aljas és nem becsületes. Gyengéje az ezüst és fehér ékkő. A törpökkel folytonos harcba áll, mert nem kapta meg amit akart. Úgy mesélik, hogy alkut kötött a Hegymély királyával még annak idején, hogy az ékköveit formázzák meg. Mikor ez elkészült, Thranduil nem akart fizetni érte, így a törpök megtartották a kincset. A mai napig ott hever a Magányos hegy belsejében. De bemenni már nem mer, mert maga Smaug őrzi azt. Gyáva, mint ahogy mondják. Gondolatmenetemből a szarvas prüszkölése zökkentett ki. A tündekirály alig észrevehetően rántott a kantáron, mire a szarvas balra fordult. Lassan körözni kezdett körülöttem, de Thranduil tekintette mindvégig rajtam pihent.

- Ki vagy te? - hangzott a selymes, de parancsoló hangja mögülem.

A kérdésre ugyan számítottam, de mégis olyan hirtelenül ért, hogy nem tudtam felelni. Szólásra nyitottam a számat, de hang nem jött ki rajta.

- Tudsz beszélni? - kérdezett újból, mikor bekerült a látókörömbe.

Ettől a mondatól erőt vettem magamon, és újból megpróbáltam.

- Igen, tudok. A nevem...Reanna Biankley, Rohanból - hadartam el, levegő nélkül.

- Mit keres egy ember az erdőmben? - hangsúlyozta ki az ember szót.

- É-én átutazóban vagyok. Küldetésem Mordor területén ér végett - szaladt ki belőlem az utolsó mondat akaratlanul.

Rögtön megbántam.

- Miféle küldetés?

- Nem tudom - vágtam rá gyorsan, meggondolatlanul.

A király felnevetett.

- Milyen küldetés az, amit a végrehajtója sem tud? Hát nem nevetséges, Legolas?

Legolas? Ki az a Legolas? Talán a szarvasa. Beszél a szarvasához...frankó. Ekkor, egy szőke hajú tünde ugrott le az egyik öreg fáról. Mióta lehetett ott?

- Valóban az, apám - lépett a szarvas és az apja mellé.

Kezében egy íj feszült, hátára pedig a tegeze volt felkötve.

- Legolas, vidd oda ahová való! - szólt egy utolsót Thranduil, majd elvágtatott.

Hitetlenkedve utána kaptam a fejem, majd vissza az immár mögöttem álló Legolashoz.

- Mit művelsz? - kiáltottam fel, mikor a csuklómon egy durva kötél anyagát éreztem.

- Hallgass! Ne hidd azt, hogy nem ölnélek meg.

Levegő után kaptam, alig tudtam felfogni, hogy mi történik most.

- Hová viszel? - folytattam.

- A vaskapuk mögé - válaszolt nyugodt hangon.

- Mi? Mégis miért?

- Illetéktelen behatolás az erdőbe, fegyverek viselése és még a szád is nagy.

- Nem vagytok normálisak.

Legolas nem szólt, helyette lökdösve elindított kelet felé. Pár perc gyaloglás után, egy fehér lovat pillantottam meg. Azt gondoltam, hogy felülhetek rá és úgy megyünk tovább. Tévedtem. Ő maga felpattant a ló hátára, én a földön maradtam. A lelógó kötelet a kezemről a ló nyergéhez kötötte, majd elindult. Gyorsan haladtunk, de az út mégis hosszú volt. Az éj már teljesen leszállt, de a Holdat és a csillagokat elfedték a szürke, gomolygó felhők.

- Esni fog - jelentettem ki.

- Honnan tudod? - tekintett le rám kérdően.

- Csak tudom.

- Egy tünde tudja, ha esni fog. És én mondom neked, hogy nem fog.

Halkan felnevettem, majd ismét felnéztem az égre.

- Hát persze, hogy tudjátok - suttogtam halkan.

A sötétben - nagyjából 500 méterre tőlünk - apró fény foszlányokat lehetett látni.

- Mindjárt ott vagyunk - szólt Legolas, majd gyorsabb ütemre váltott.

Már-már kocogtam a ló mellett, mire elértünk a fény forrásához. Egy kőhíd állt előttünk, mely alatt egy széles folyó csobogott végig. Az átjáró túlsó végén, több méter magas kapu állt, aminek tövében kettő tünde őr volt. A bejárat oldalain annál is hatalmasabb fák foglaltak helyett. Mielőtt Legolas rálépett volna a hídra, még négy tünde csatlakozott hozzánk. A sötétben bár nem láttam sokat, de az egyik nő mögött három törp volt megkötözve. Az én jelenlegi fogva tartómat előre engedték a lóval együtt. Mikor az őrökhöz értünk, Legolas valamit mondott tünde nyelven, amire a kapuk kitárultak. Bent még sötétebb volt mint kint. De itt is volt egy kis fény, amitől betudtam határolni a helységet.

Egy hosszú, széles folyosó volt, melynek a végén különböző irányokba elágazó faösvények futottak végig. Némelyik olyan széles volt, mint egy út. Mi a középsőn ilyennel mentünk, és arra lettem figyelmes, hogy egyre lejjebb kerülünk a felszíntől. Hamar egy kivilágított helységbe találtam magam, ahol több ezer tömlöc volt. Néhányukba már ősszülő emberek, törpök ültek megrökönyödve, míg mások buzgón próbálták ki törni a kaput. Sikertelenül. Kétségbe voltam esve, mert tudtam, ha bezárnak oda, nem jutok ki.

- Várj! - kiáltottam hátra Legolasnak.

De ő már nem volt ott. Helyette két tündeőrt láttam, kik megragadták a vállamat és az egyik üresen álló zárka felé vezettek.

- Várjatok! - próbálkoztam újra.

- Sedho! - förmedt rám az egyik.

- Nem, nem értitek! Talán hasznára lehetek a királyotoknak - magyaráztam nekik, de mintha a falnak beszéltem volna - Ebből elég! 

Nem volt más választásom, meg kellet próbáljam kiverekedni magamat a kezeik közül. Megtorpantam, majd a bal lábammal az egyik tünde lábára tapostam. A jobb lábfejemmel pedig a másikra. Hirtelen mindkettőjük elkapták a kezüket tőlem, így én egy kis szabad teret kaptam. A megkötözött kezemet a barna hajú nyaka köré hurkoltam, majd addig toltam hátra amíg már csak pár méterre volt tőlünk a kőfal. Ott pozíciót váltottam, és már én voltam háttal. Ahogyan gondoltam, az őr próbált neki nyomni annak, és ez pont kedvező volt a következő mozdulataimnak. Felnyomtam magamat a falra a lábammal úgy, hogy a talajjal párhuzamosan voltam a levegőben. Elrugaszkodtam, és egy könnyed mozdulattal az őr mögé ugrottam. Ott, a csizmám hegyével teljes erőmből belerúgtam a térdhajlatába, amitől fájdalmasan felkiáltott majd összerogyott. Ahhoz, hogy elveszítse az eszméletét még egyszer meg kellett ütnöm. Nem szívesen tettem, de nem volt más választásom. A térdemmel rávágtam a koponyájára. Az eszméletlen test azonnal szétterült a földön. Leakartam hajolni hozzá, hogy elvegyem a kardját, de a másik őr ezt megakadályozta. Két kezét összekulcsolta a nyakam körül, majd hátrarántott. Amint a hideg földre értem, a fejemnél éles fájdalmat kezdtem érezni. A látásom homályosodott, de nem volt vészes. Az őr fölém állt, és éppen készült volna újból ütést mérni rám, amikor hirtelen valami bevillant. Hisz ő egy férfi. A kevésbé fájós lábammal, erősen a lába közé rúgtam. Ettől könnyezve hátrébb ugrott, majd lefeküdt a talajra. 

- Csak nem fájt? - kérdeztem tetettet sajnálkozással.

Az őr a szeme sarkából bosszúsan rám pillantott, de nem tudott felállni. Körülnéztem, hogy nincs-e a közelben még több tünde, aztán elindultam abba az irányba, ahonnét jöttem. Újra azon a hosszú folyosó szerűségen álltam, de tudtam jól, hogy a kapu nem fog kinyílni. Más kiutat kellett keressek. A mellettem lévő "faösvényre" fordultam és futni kezdtem. Ennek oka az volt, hogy az egyik átjáróból felfegyverzett tündék rontottak be. Mikor megláttak engem, ők is rohanni kezdtek. Alig néztem a lábam elé, szinte csak a hátam mögé figyeltem. Amikor azonban az összes őr egyszerre megállt, magam elé pillantottam. A király tróntermében voltam, pár méterre Thranduiltól, aki nekem háttal volt. A sebbegésem túl nagy volt, így nem tudtam lefékezni időben. Tompa puffanással csapódtam a király oldalának, aztán pedig le a földre. Ő ugyan nem esett el, de díszes fa koronája leesett a fejéről. Nem láttam, hogy milyen érzelem ül ki az arcára, sokkal jobban érdekelt a saját testi épségem. 

Az előző tünde verekedés után, nem egy horzsolást és lila foltot szereztem. A mostani csúszásomtól pedig a fél alkaromról lejött vékony rétegben a bőr. A csúszás közben a lépcső állított meg, ahová ismételten a fejemet vertem be. A látásom már teljesen rossz volt, a fülem sípolt. Nem igen éreztem, vagy hallottam valamit, de mielőtt elvesztettem volna az eszméletemet éreztem, hogy valaki felkapar a földről.

1.fejezet

Száz billiónál is több csillag ragyogott az égen. Átható fényükkel beárasztották Középföldét, a sűrű erdőkbe pedig behatoltak. A hold - mely teljes alakjában volt - gyémántul tündökölt. Hűvös szellő futott végig a mezőkön, tisztásokon. A faágak levelei halk suttogásba kezdtek akárhányszor elsuhant mellettük. Az állatok összebújva barangoltak álmaikban. Egy élő ember sem volt a Holt-tisztáson kivéve Reanna. Lapockáig érő hajába bele-bele kapott a szél, halvány arcát pedig pirosra színezte ki. Maga köré farkas bundából készült köpenyt tekert, lábaira pedig vékony talpú csizmát húzott. Két karján kígyóbőrrel borított alkarvédőt viselt, medencéje felett pedig a hüvely hintázott minden lépésénél. Az utóbbiból acélszürke kard markolata tűnt ki, amelybe ismeretlen rúnákat véstek. Csípője másik oldalán pedig négy kisebb tőr pihent. Ezeknek markolata, és hüvelye meseszép volt. Bronzba öntött, hibátlanul kidolgozott mintákat vájtak bele.

A tőr pengéje indigókéken ragyogott, ha a közelben a gonosz által megteremtett lény somfordált. Erejüket a tiszta holdfényből nyerték, de csak pár hétig tartott a hatásuk. Onnantól már csak egyszerű tőrnek számítottak. Reanna szemeiben lángolt az elszántság, a düh és a bűntudat. Három hét telt azóta, hogy útjára indult. Étele időközben elfogyott, de egyetlen egy napra sem állt meg, csak aludni. A Holt-tisztáson át, a Bakacsinerdő határáig lehetett eljutni. Azon át pedig a Magányos Hegy közelébe, ahonnan már közel volt Mordor.
    Órák teltek el, mikor Reanna boldogan megpillantotta az égig nyúló fákat, ami azt jelezte, hogy megérkezett Bakacsinerdőhöz. Hallott az Óriáspókokról, ezért az éjszakára az egyik fa törzséhez leült és megpróbált pihenni. 

Alig telt el pár perc, máris mély álomba esett. 

A Hold már nem volt az égbolton, helyét a ragyogó nap vette át. Nem járt még teljesen fent, éppen hogy a fele bukkant ki a horizonton. Reanna pislogni kezdett, majd a kissé karikás szemeit kezdte dörzsölni. Elővette a maradék vizét, majd ismét útnak eredt. A fák hatalmas bükkök voltak. Lombkoronájukon csak halványan szűrődött be a kora reggeli napfény. A talajból, kiálló gyökerek nehezítették meg az átkelést, de Reanna ügyesen szlalomozott el közöttük. Mikor már egy kicsit beljebb volt, bizsergető érzést tapasztalt a csípőjénél. Lenézett, majd meglátta a négy tőrt ahogyan indigókéken izzik. Kirántotta a hüvelyből a kardját, majd védekező pozícióba maga elé emelte. Halkan sétált, és figyelt minden mozgást, hangot. A tőr meg mindig világított, de az ellenség nem volt szemelőt. Reanna kissé engedett feszült testtartásán, és a kardját is lejjebb emelte. Ezután hirtelen tompa fájdalmat érzett a feje és válla körül. A következő pillanatban pedig már a földön találta magát, egy hatalmas súllyal magán. Hátra pillantott (már ahogy tudott) és akkor meglátta azt a három orkot. Reanna a tőrökhöz nyúlt, majd az egyiket megragadva a rajta nehezedő ork hasfalába szúrta. Az, a fájdalomtól felmordulva felpattant, és egy közeli fa törzséhez húzódott. A másik kettő támadni készült. A nő aki vérző homlokkal kereste a taktikai helyzeteket, ismét a kardját vette kézbe. Balról támadt, neki futott egy fának, majd elrugaszkodva az ork nyakába ugrott. A kardot átszúrta a koponyáján, majd az összerogyó testről lebukfencezett, egyenesen a másik lába elé. Ott két tőrrel egyszerre vágta el az undorító arcú combját. Kettő halott volt, és egy még valamennyire élt.

- Ki küldött titeket? - emelte fel véres kardját a haldokló ork nyakához.

- Nem kötelez semmi, hogy választ adjak egy nyomorultnak - válaszolt morogva, szájából apró vércseppeket köpködve.

- Azt kérdeztem, hogy ki küldött titeket? - kérdezte újból idegesen.

- Hiába minden, akkor is befog következni. A Sötét Úr megmondta!
- Bekövetkezni mi?
Az ork recsegő, érdes hangon kezdett el röhögni.
- A halál, halandó! - nyögte ki, mielőtt Reanna átszúrta a torkát

- Ostoba szörnyetegek - sóhajtott, majd miután összegyűjtötte a fegyvereit újból útnak indult. 

Az erdő 400 km hosszú volt, de Reanna eddig alig tett meg pár kilométert. Ismét kezdett sötétedni, de nem állt meg, mert tudta, hogy a pókok egy pillanat alatt megtudjak ölni ha elalszik. 

"Reanna szemszöge"

Nem is tudtam, hogy mióta sétálok. Egy örökkévalóságnak tűnt. Álmos voltam és éhes. A lábaim égtek, a fejem lüktetett. Azt a három orkot, akikkel pár órával ezelőtt végeztem, valaki vagy valami Bakacsinerdőbe csalta. Felfegyverzettek voltak, de nem erősek és tapasztaltak. Ha jól hallottam a Sötét Úrt emlegette. Elterjedtebb nevén: Szauron. Az orkok azokat szolgálják, akik lelkében a démon lakozik. Azt hallottam az apámtól, hogy az Óriáspókok nem szolgálnak senkit. Azok a szörnyetegek, csupán saját maguk szórakoztatására gyilkolnak. Még anno, mikor Szauron bekebelezte Bakacsinerdő egy részét, akkor telepedtek le a pókok. Az erdőtündék közt sokan elmenekültek amíg még lehetett, de a király és serege maradt. Kiűzték őt és férgeit a határokon túlra. De a pókok már lepetéztek apró árkokba, fák tövébe. Az új csemeték pedig ezt tartották otthonuknak, és hiába irtják őket a tündék, folyamatosan szaporodnak.
Elmélkedésemből egy halk nesz zökkentett ki. A zaj irányába kaptam a fejemet, és akkor megpillantottam. Egy hófehér szarvas lépdelt a szürkeségben. A homályból úgy tűnt ki, mint fekete hollósereg közül a fehér. Fiatal volt, szarva kisebb volt mint egy kifejlett példánynak. Szemei jég kéken csillogtak, és szőre olyan fényes volt akárcsak az északi csillag. Nem mozdult.

Kecsesen állt, és rám meredt. Én sem mozogtam, helyette némán őt figyeltem. Soha életemben nem láttam még ilyen gyönyörű jószágot. Éhes voltam, ő pedig egy nagyon finom vacsorának is elment volna. De nem akartam és nem is tudtam volna kioltani az életét. Hisz meg oly fiatal, és csodálatos volt. Lassan előrébb léptem. Reméltem, hogy nem fut el. Észrevette, hogy közeledek de nem ment el. Amikor láttam, hogy mit tesz meghökkentem. Ő maga is közelebb jött. Alig volt köztünk már csak 1 méter, amikor hirtelen egy kűrt éles hangja árasztotta be a környéket. A szarvas megrettent, és rögtön elfutott. Én is megijedtem, de nem kezdtem el rohanni valamelyik irányba. Szemeimmel kétségbeesetten egy üreges fa után kutattam, majd amikor az utolsó pillanatban találtam egyet bebújtam a hideg, sötét lyukba. A kapkodás során, felsőruházatom felkar tája beakadt egy kisebb faágba, amely kiszakított egy pár centis darabot a bordó ruhámból. A fa nagy volt, bőven elfért volna még egy ember benne. Volt egy kisebb rés, ahol tisztán láthattam a fa előtti teret. A kűrt hang újra felharsant, de most sokkal közelebb. A süketítő hang bejutott a fába, ahol visszhangot ütött. Néma csönd következett. Azt gondoltam, hogy másik irányba mennek. De ez csak a vihar előtti csend volt. Fokozatosan erősödő lódobogás árasztotta be a környéket. A szívem a torkomba dobogott. Hamarosan lovak és felfegyverzett, arany páncélokba öltöztetett lovasok viharoztak el azon fa előtt, amelyben elbújtam. Nagyjából kettőszázan mehetek el, mielőtt kezdett megfogyatkozni a tömeg és már nem volt hallható a dobogás. Mielőtt kiszálltam volna az odúból, elszámoltam magamban harmincig. A friss, tiszta levegőt örömmel kapkodta a tüdőm. Körülnéztem, de már senki nem volt látómezőn belül, ezért megkockáztattam az újbóli elindulást. A felvert avar ropogott a lábam alatt. Kíváncsivá tett hirtelen, hogy hány kiló is lehetek, ha ilyen nagy zajt csapok. Megálltam, hogy kivegyem a tarisznyámból a kulacsomat, de mikor éppen nyitottam volna a számat, ismét ropogás töltötte be a nyomasztó csendet. Én nem mozdultam, és nem is tettem át a súlypontomat a másik lábamra. Lassan visszahelyeztem a kulacsot, de eközben folyamatos ropogások hallatszottak pár méterrel mögöttem. E mellé egy ló vagy hasonló állat prüszkölése, majd egy olyan hang amikor a kantáron lévő két fémkarika összeütközik. Minden egyes porcikám remegett, miközben hátrafordultam. A szívem kihagyott négy ütemet. Egy nálam két fejjel magasabb szarvas volt. De nem ettől volt majdnem szívrohamom. Az állat hátán volt valaki. Acélkék, díszes páncéljára egyenletesen omlott hosszú fehér haja. A színe olyan volt, mint annak a szarvasnak akivel elsőnek találkoztam. Alóla, a tündékre jellemző hegyes fül látszódott ki félig-meddig. A gyönyörű hajkorona, egy annál is különlegesebb arcot keretezett. Bőre - mely már a páncél alól is kilátszódott - nagyon világos volt. Vékony ajkai se nem voltak szomorúak, se nem boldogak. Karakteres orra felett, a világ legszebb szemei kaptak helyett. Ugyanolyan színű volt, mint a rám bízott Vepánia. Talán csak egy árnyalattal világosabb. Vastag szemöldökének vége felfelé ívelt. Feje tetején egy ezüstből készült kisebb korona pihent, mely közepén a híres Hold-kő egy kisebb része volt beillesztve. Kimérten és kecsesen ült a szarvason. Szigorú szeme meg se rebbent, ahogyan rám meredt. Hirtelen egy nincstelen parasztlánynak éreztem magam előtte, mintsem egy őrzőnek. Mellkasa ütemesen fel-le emelkedett, nem látszott rajta semmilyen érzelem. Én mégis képtelen voltam bármit is tenni. A lábaim földbe gyökereztek, a torkom sivataggá változott egy pillanat alatt.

* Ady Endre: Hazamegyek a falumba c. költeményéből idézet verssor.

Prológus

Az őrző. Elég ennyit mondani egy gyereknek és rögtön a hideg áramlik át a gyönge testén, majd a félelem az uralma alá veti. A démonokhoz hasonlítják őket, kik a sötétség lakói. Az őrzőket úgy ismerik, mint a gonosz huszonkilenc halhatatlan védelmezőjét. Senki sem beszélt velük vagy látta őket. Vannak akik legendának, mítoszoknak hiszik. De ez mind hazugság.
Az őrzők elvegyülve élnek a világ lakói között. Mind halandó, és az emberi fajból származnak. Egy tudatlan talán tündének mondja őket gyönyörű külsejük miatt. Nem a gonoszt szolgálják, éppen ellenkezőleg. Tőle tartják távol a világ huszonkilenc legveszélyesebb, leghatalmasabb ékköveit. Mindet elrejtve különböző helyeken. Ha az őrző meghal, az utódja válik azzá. Minden ékkőnek saját hatalma van. Ezért az őrzőknek az a másodlagos feladata, hogy találják meg azt amivel el lehet pusztítani. Mindegyiket máshogyan lehet. 7000 évezrede az első kiválasztottak elkezdték a küldetést. Mára már csak egyetlen egy kő maradt. A legszebb, és legpusztítóbb mind közül. Makulátlan ékkő ez, azúr színbe öltöztetve. Az utolsó őrzőt, Reanna-nak hívják. Az apja életével fizetett a kő biztonságáért. Lánya - kinek haja mogyorószőke és szeme tengerzöld - huszonnegyedik életévében vált őrzővé. Mikor elfogadta a küldetést, a saját életét tagadta me magától. A küldetése csendesen, hibátlanul történt, de aztán a terve félresiklott. Az ékkövet egy seregnyi ork csapat ellopta, majd a Gonosz birodalmába vitték, Mordorba. Ezzel megadva a lehetőséget a rossznak, hogy a világ leghatalmasabbá váljon. Eltaposva mindenkit a felszínről. Mindezt egyetlen egy ékkővel, melynek neve Vepánia.